A fogyasztói társadalom kultúrája az új, szép és hibátlan dolgokra épül. Mivel azonban a dolgok természete a folyamatos változás – úgy kívül, mint belül –, ezért történik, hogy ennek el nem fogadása frusztrációt szül. A kintsugi művészete, ha metaforikusan értelmezzük, azonban megtaníthat minket arra, hogy másképp szemléljük életünk repedéseit.

(Fotó: a tulipános lány)

A történet Japánban kezdődött. Valamikor a XV. században, egy akkor élt sógun udvarában, Ashikaga Yoshimasáéban. Ashikaga Yoshimasa nem kitalált személy, hanem valódi szereplője a japán történelemnek. A legenda pedig hozzá és az ő teáscsészéjéhez köti a kintsugi művészetének eredetét.

Történt egyszer ugyanis, hogy Ashikaga Yoshimasa eltörte a kedvenc teáscsészéjét, amelyhez olyannyira ragaszkodott, hogy ahelyett hogy kidobta volna, Kínába küldte megjavíttatni. Vissza is kapta – tán már hajófordultával – de annyira összeeszkábált munkának tartotta a csésze megreparálását, hogy végül japán mesteremberekhez fordult a helyrehozása érdekében. A japán kézművesek aprólékos munkával ragasztották össze a csésze darabjait, a repedéseket pedig arannyal vonták be.  

Így kapott vissza a sógun egy, az eredetinél sokkal értékesebb és minden szempontból egyedi teáscsészét. És állítólag ezután terjedt el a kintsugi művészete Japánban, majd szerte a világon.

A kintsugi technikája tehát abban áll, hogy a törött dolgokat összeragasztják, hagyományosan egy japán fa nedvéből készült anyaggal, vagy lakkal, ami egészen addig, amíg meg nem szárad, mérgező. Majd a felesleges anyagot lecsiszolják és arannyal vonják be a törésvonalakat. Ezáltal pedig a régi tárgynál egy erősebb, értékesebb és egy teljesen egyedi műalkotás születik.

A kintsugi szorosan kapcsolódik a japánok wabi sabi szemléletéhez, ha úgy tetszik, életfelfogásukhoz. A wabi sabi egyfajta nézőpont, a japánok szépségről alkotott elképzeléséből ered, amelynek része a tökéletlenség, a mulandóság, az elfogadás. Mint ahogy része a természetesség, az egyszerűség, a letisztultság, az ezekben rejlő elegancia, az idő múlásával kialakuló higgadtság, harmónia.

Ez egy európai embernek könnyen lehet szokatlan, hiszen szembemegy a nyugati, modern világ által képviselt gondolkodással, ami a tökéletességet, a fiatalságot, az újat, a feltűnőt, a harsányat keresi, és ismeri el, mint értékeket, de hihetetlenül felszabadító érzés, amikor az ember rájön, hogy a dolgokat másképpen is lehet szemlélni. Az életet pedig ezáltal a maga teljességében megélni. Részt venni benne ahelyett, hogy az elgondolásainkkal, elképzeléseinkkel lennénk elfoglalva.

Ha belegondolunk, a természet szépségét tökéletesnek látjuk, pedig a fák kérgesek, a virágok elhervadnak, a vizek alatt egyenetlen a talaj, a kavicsok sem egyformák, de mégis: egészében tekintve a harmónia az, amit általa megtapasztalunk és ez az, amit tökéletesnek látunk.

A harmónia és egy bizonyos fajta kiegyensúlyozottság megteremtése az ember önnön életében sem elérhetetlen állapot, csak általában rossz helyeken keressük és nem a megfelelő dolgoktól várjuk a „boldogságot”.

Ebben lehet segítségünkre a kintsugi, ami azt tanítja meg, hogy mindig választhatunk, hogyan döntünk, ha bármilyen szempontból sérülünk. Maradhatunk darabokban, egykori karcmentes életünk romjain ücsörögve. Emígy-amúgy össze is eszkábálhatjuk magunkat a pillanat örömei érdekében, miközben hagyhatjuk, hogy a külső körülmények keserűbbé tegyenek bennünket.

Vagy igen: vállaljuk azt a munkát, ami a darabkák összeragasztásának aprólékosságával jár, időt adunk magunknak és kivárjuk, míg belőlünk is elpárolog minden méreg, minden rossz, hogy aztán a repedéseinket arannyal bevonva a saját élettörténetünktől váljunk egyedivé és értékessé.