Gyere velem...

A tulipános lány

A tulipános lány

Addio egy igazi olasznak -Toto Cutugnora legszebb dalaival emlékezünk

2023. augusztus 22. - atulipánoslány

Kedden, hosszú betegség után Olaszország zeneiparának ikonikus alakja, Toto Cutugno, az „igazi olasz”, nyolcvan éves korában örökre lehunyta szemeit. Számos sláger fűződik a nevéhez, ezekkel emlékezünk.

Salvatore „Toto” Cutugno 1945. július 7-én, egy toszkán kis községben, a Fosdinovohoz tartozó Tendolában született, egy szicíliai származású, haditengerészetnél dolgozó apa és egy háztartásbeli, az otthon melegét biztosító anya gyermekeként. Pár hónapos volt, amikor a család La Speziába költözött, ott nőtt fel testvéreivel.

Édesapja  hatására kezdett zenélni és kilenc évesen már vele együtt trombitált annak zenekarában. Számos hangszeren játszott, tangóharmonikán, ütős hangszereken, valamint zongorázott, és különböző együttesekkel zenélt együtt.

1965-ben megalapította saját zenekarát a Toto e i Tati-t, majd tíz évvel később az Albatrost, amellyel egy év múlva, 1976-ban lépett fel először Olaszország, sőt Európa legnevesebb zenei fesztiválján, Sanremoban, ahol a Volo AZ 504 dalukkal harmadik helyezést értek el. Párhuzamosan indította be szóló karrierjét is.

Toto összesen aztán tizenötször vett részt a fesztiválon, hatszor második helyen végzett, és mindössze egyszer nyert csupán, 1980-ban a Solo noi című dalával.

Miközben saját dalát saját előadásában sikerre vitte, ugyanabban az évben Adriano Celentanonak megírja az Il tempo se ne va lemezére a dalait.

A végig termékeny dalszerzőnek a pályája szempontjából legmeghatározóbb időszaka a nyolcvanas évek.

Három évvel később, 1983-ban viszi Sanremo színpadára a L’Italiano című dalát, amellyel a fesztiválon ugyan az ötödik helyezést éri el, de ez a dal elhozza neki a világhírnevet.

És az zenész, aki dalszerzőként más énekeseket is sikerre vitt szerzeményeivel, a Lasciatemi cantare ritmusaival örökre beledalolja magát a szívekbe világszerte.

Az énekes-dalszerzőt, műsorvezetőt felesége, akivel 1971 óta házasok, és fia gyászolják.

Szent István nyomában

A mai fotócentrikus világunkban, amikor több száz szelfit lövünk magunkról és még azt is tudjuk másokról, hogyan néznek ki ébredéskor vagy lefekvéskor, smink nélkül vagy a színház bejáratánál pózolva, nem igazán kell semmit a képzelőerőnkre bízni. Mígnem általában azokról, akik ennél többet is felmutattak, vajmi keveset tudunk. Történelmi alakjaink jelentős részének külseje és külleme az idő homályába vész, és csak megmaradt képzeletünk teremthet nekik arcokat.

Vagy mégsem?

Államalapító Szent István királyunk szentté avatására éppen 940 évvel ezelőtt, 1083. augusztus 20-án került sor. Nélküle ki tudja hova sodorták volna népünket a történelem viharai, így az a minimum, hogy kis hazánk születésnapján és az ő emléknapján őrá, államunk alapítójára is vetünk egy hosszabb pillantást, amikor elsétálunk egy-egy róla készült alkotás mellett és hálából - hosszabban elgondolkodva - róla és tetteiről - a sok látványosság közepette -  is megemlékezünk.

De ki jelenik meg lelki szemeink előtt, amikor eszünkbe jut? Milyen ember? Hogy képzeljük el őt? Magas volt és erős? Vékony és szikár? Egy szakállas, idősödő, töretlen hitű ember jelenik-e meg a lelki szemeink előtt, aki országát a Szűzanya oltalmára bízta vagy egy tettrekész, mindenre elszánt fiatalemberé?

Járjuk körbe Budapestet, hogyan is képzelték el mások első királyunkat.

A Hősök terén méltósággal kezdi meg a Millenniumi Emlékmű félköríves oszlopcsarnokában Szent István király nemzetünk nagyjaink sorát.

st-stephen-805327_1920.jpg

(Fotó: Pixabay)

Senyei Károly alkotása erős, méltóságteljes férfit ábrázol, aki rettenthetetlen arccal, eltökélt tekintettel emeli magasba az apostoli királyságot jelképező kettős keresztet. A hagyomány szerint az apostoli kettős keresztet, amely Magyarország címerében is látható, ő maga is kapta a koronával együtt II. Szilveszter pápától. Feje felett a szentségére utaló glória, ami egyébként később került oda, még inkább kiemeli kiválasztottságát. Gyönyörű szép alkotás, amely hűen tükrözi egy szilárd államférfi bátorságát és elszántságát.

A Várnegyedben a Mátyás-templom szomszédságában is hasonlóan méltó ábrázolását találjuk István királyunknak, itt már lovon ülve. A szobor Stróbl Alajos, a Szent Istvánt ábrázoló domborművekkel díszített talapzat pedig Schulek Frigyes alkotása.

20200512_140900.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

Mindkét szobor egyébként a millennium, a honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából, az arról való megemlékezésként, ezeréves Kárpát-medencében való itt tartózkodásunk emlékére készült. A vonásai hasonlatosak az előző szoboréhoz, méltóságot és hajthatatlanságot sugároznak. Szilárdságát, amit tükröz, átveszi gyönyörű lova is, aki szintén nyugodtan áll, gazdája jelentőségének teljes tudatában. De itt már egy idősebb uralkodót képzelt el a művész.

Nem így a Gellért-hegyen álló szobor esetében, ahol első királyunkat fiatalon láthatjuk. Kő Pál alkotása egy ifjú, inkább bizonytalan fiatalember képét rajzolja elénk, lova mellett állva, aki mintha szintén kicsit kérdőn nézne rá. 

Az ifjú István egy templom makettet tart a kezében, és révetegen, kissé bizonytalanul bámul maga elé. Ez sem véletlen és meglepődni sem szabad. István huszonöt éves kora körül kérte és kapta meg a koronát, kezdte meg államalapító és egyházszervező tevékenységét, és rakta le mai egyházmegyéink alapjait, a püspökségeket.

Gyönyörűen bezár egyébként a kör ezzel a három alkotással is, mert Szent István munkásságát, feltételezhető személyiségét és vívódásait, belső utazásait, fejlődését, uralkodóvá és államférfivá érését ez a három köztéri szobor remekül mintázza.

A Gellért-hegyen a nagy lépések megtétele előtt álló, bizonyára eltökélt, de ennek ellenére nyilván és okkal kétségekkel is küszködő ifjú, majd a Hősök terén álló érett, megedzett férfi után a Budai Várban lován ülő, az életet megélt, talentumait többszörösen befektető uralkodó mindannyiunkat emlékeztethet arra, hogy valahonnan jövünk és valahova tartunk, de a kettő közötti utat - a hitünk erejével - mi építjük ki magunknak.

Kristóf medvétől Samuig, a kiselefántig – 155 éves a Fővárosi Állatkert

A világ első újkori állatkertjei közé tartozó Fővárosi Állat- és Növénykert augusztus 9-én ünnepli a 155. szülinapját. Az már csak a sors kegyes ajándéka, hogy az idei év igazi bébibumm volt az Állatkert számára. Még 2021 legnagyobb cukiságbombája is náluk robbant azzal, hogy áprilisban megszületett – a közakarat szerint szintén cuki névre keresztelt – Samu, a kiselefánt.

20210529_113544.jpg

Samu a testvérével és anyukájával (Fotó: a tulipános lány)

A Fővárosi Állatkert szimbólumává vált elefántok jelenléte nem volt mindig ennyire egyértelmű Budapesten. Sőt, az elején éveket kellett várni arra, hogy az akkor még Pesti Állatkertnek nevezett intézménynek egy vastagbőrű ormányos is a lakója legyen. De ne siessünk ennyire előre, hanem tigrisugrásokkal ugyan, de vegyük sorra a 155 éves állatkert történetének egyes mozzanatait.

1. A Tudás kertjeitől a hatalom szimbólumain át…

Ahogy egy ember története sem a születésével kezdődik, úgy bizony még a modernkori állatkerteké sem. Már az ókorban, sőt a civilizáció születésétől fogva léteztek állattartó kertek Egyiptomtól kezdve Mezopotámián át egészen Kínáig, ahol Ven Vang császár már négyezer éve létrehozta az úgynevezett Tudás Kertjét, és az ahol tett megfigyeléseinek – legalábbis a legenda szerint – köszönhetően indult útjára például a kínai selyemtermelés.

A középkorban az egzotikus állatok még a hatalom szimbólumai voltak, gondoljunk csak Nagy Lajos vagy Mátyás király híres oroszlánjaira. Előbbi uralkodónk Nápolyból, utóbbi a Velencei Köztársaságától kapta ajándékul az állatok királyát. Mátyásnak pedig több vadaskertjéről is tudunk.

2. ….az ismeretterjesztésig?

A legelső újkori állatkertet Schönbrunnban alapította Mária Terézia 1752-ben, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy az úri gyűjteményt a nagyközönség előtt is megismertesse. Majd sorra nyíltak állatkertek Nyugat-Európa városaiban is, amellyel párhuzamosan itthon is felmerült ennek a gondolata, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei, majd annak következményei elodázták azt, mígnem a helyzet konszolidálása után, és a kiegyezés előtt egy évvel, 1866. augusztus 9-én a budapesti Állatkert is megnyitotta kapuit.

20210529_115533.jpg

A kíváncsiság azóta is kölcsönös (Fotó: a tulipános lány)

3. Sissi és a zsiráf, Deák Ferenc és a medve

Az első években az Állatkert nagy népszerűségnek örvendett, az állatállomány pedig szépen gyarapodott. Sokan adományoztak állatokat, vagy a pénzadományokból származó bevételből vásároltak újabb és újabb egyedeket. Maga Sissi is több ízben tett látogatást az Állatkertben és végül ő maga volt az, aki Ferenc Józsefnél közbenjárt azért, hogy végre zsiráfhoz jusson a főváros, így végső soron – a hagyomány szerint – az első „nyakorján” a magyarok szeretett királynéjának ajándéka volt, és 1868-ban érkezett Budapestre, méghozzá rögtön „kettő az egyben”, hiszen már egy zsiráfbébi növekedett az ajándék nőstény pocakjában.

 20210529_153235.jpg

 (Fotó: a tulipános lány)

Mégis talán a legnépszerűbb állat akkoriban a medve volt. Jelesül Kristóf, aki bocsként került az Állatkertbe, és akinek leghíresebb rajongója a haza bölcse volt. Deák Ferenc szinte napi szinten meg is látogatta Kristófot, és állítólag még a beszédeit is neki olvasta fel először.

20210529_152017.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

4. Az elefántra viszont várni kellett

Az első elefánt 1875 júliusában érkezett meg Budapestre, egyenesen Afrikából, Trieszt kikötőjén át. Alinak hívták. Őutána szépen sorban mindig volt az Állatkertnek egy-egy meghatározó elefántja. Még akkor is, ha az 1960-as évek elejétől ötven át – itt helyben – nem született kiselefánt. Ezt a tendenciát szerencsére a 2009-ben Budapestre került Assamnak és az egy évvel később érkezett Angelenek sikerült megtörniük, hiszen a nászukból 2013-ban, 2017-ben és 2021-ben is kiselefánt született. Sajnos a legidősebb kicsi elpusztult, de a 2017-ben született Arun, és az idén áprilisban született Samu szép családot alkotnak.

20210529_113329.jpg

 

20210529_113128.jpg

Samu a nagytesóval és anyukájával  (Fotó: a tulipános lány)

És kifejezetten boldognak is tűnnek. Bár Assam, az elefántapuka külön helyen tartózkodik, hiszen a vadonban a hím elefántok magányosan élnek és csak a nőstények élnek csordában a gyermekekkel, Assam mégis szívesen tölti az idejét a családjával és szívesen játszik a gyerekekkel is. Olyannyira igaz ez, hogy sikerült elkapni azokat a hosszú másodperceket, amikor a találkozásnál féltőn öleli át ormányával Angelet és a gyerekeket. Jóérzés volt mindezt látni. (Meglepő módon: a legemberibb pillanat volt.)

20210529_154003.jpg

Assam és a családja, a kis Samu bebújt közéjük (Fotó: a tulipános lány)

5. Siker, csőd, újranyitás, pusztulás, újjászületés

Visszakanyarodva kicsit még a múltba: a millenniumot követő években az Állatkertet működtető magántársaság csődhelyzetbe került, mígnem 1907-ben át is vette azt a főváros. Ezt egyébként ifjabb Andrássy Gyula szorgalmazta, elültetve ezzel azt a gondolatcsírát is, hogy az ilyen jellegű kulturális, népművelő intézmények fenntartása bizony közfeladat. Az elkövetkező években újjáépítették az Állatkertet.

Majd jött az első világháború, de ez elsősorban ellátási gondokat okozott az Állatkertben, a második azonban romba döntötte azt.

Az 1944-45-ös ostrom után a dolgozók és hozzátartozóik – egyes visszaemlékezések szerint – 14, mások szerint 23 életben maradt állatot tudtak a romok alól kimenekíteni. Tragikus szám. Az Állatkert egykori lakóinak kevesebb, mint egy százalékuk élte túl a második világháborút. Az újjáépítés azonban azonnal megkezdődött és az Állatkert még 1945-ben megnyitotta kapuit, igen, ezzel a kevés állattal.

Az azt követő években az Állatkert szépen benépesült. Az elmúlt két évtizedben pedig igen látványos, és a kor igényeinek megfelelő beruházások történtek. Többek között megújult az Elefántház, a Nagyszikla, Szavanna komplexum épült, zónák lettek kialakítva, így egy-egy kontinens flórája és faunája jobban áttekinthető. A megújult Pálmaház pedig igazán egzotikus élményt nyújt.

20210529_132303.jpg

 A tó partján érdemes egy kávé mellet megpihenni (Fotó: a tulipános lány)

Zárásképp: Az állatkertek létjogosultságáról

Kemény kérdés. Az állatkertben sétálgatva és egy idő után magukat a látogatókat is elnézegetve óhatatlanul felmerült a gondolat, hogy bizony az emberek döntő többsége nem tudja körbeutazni a világot, és mennyire elképesztően nagy élmény felnőttként is testközelből látni olyan állatokat, amelyek megismerésére állatkertek híján csak könyveken vagy televízión, interneten keresztül lenne lehetőség. De mégis… a nap végére volt már valami nyomasztó az állatok bezártságában. Megható volt látni az elefántcsalád bensőséges életét, de a kis Samu bátortalan igyekezete semmiben sem különbözik egy embergyerekétől. Mégsem fog soha kerítések nélkül kilométereket futkorászni a bőrén érezve az indiai nap sugarait.

20210529_113628.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

De hasonlóan kellemetlen érzés volt az orangután bébinél is, akinél ott tömörültünk és az üvegfalon át gyönyörködtünk benne, vagyis gyönyörködtünk volna több, mint tucatnyian, de a mamája felvette és hátat fordítva, a babát eltakarva ült le. Valami azt súgta, hogy tudatosan védi, óvja őt.

Mindemellett azonban el kell ismerni, hogy az állatkertek léte túlmutat az öncélú szórakoztatáson és nagyon komoly ismeretterjesztő funkciót lát el, miközben az ember életterének gátlástalan növekedése okán kiemelt fontosságúvá vált a fajfenntartásban betöltött szerepe is.

20210529_114314.jpg

A flamingók tavasz még többen lettek :) (Fotó: a tulipános lány)

Mindenesetre a Fővárosi Állat- és Növénykert egy kifejezetten igényes, kulturált és nem pusztán a látogatók, hanem a benne élő lakók jólétét is szem előtt tartó komplexum. Azt pedig, hogy a lehetőségekhez képest talán az állatok is jól érzik magukat, mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt időszakban tapasztalható: tényleg valóságos bébibumm. Ennél szebb szülinapi ajándék pedig nem is kell.

20210529_110232.jpg

 ...és mi mind a vízilovakkal vagyunk (Fotó: a tulipános lány)

+ Infó: A Fővárosi Állat- és Növénykert 2021. augusztus 7-8-9-én szülinapi programokkal várja a látogatókat.

A fényképek 2021. májusában készültek.

 

Morzsa kutyánk hegyezd füled – Egy hét alatt két Kolodko szobor Vácon!

Mária Terézia pici szobra még meg sem melegedett, de újabb apróságoknak örülhetnek a váciak és Kolodko Mihály szobrászművész rajongói.

A héten két Kolodko szobor is otthonra talált a Duna-parti kisvárosban. Egyelőre(?). Míg Mária Terézia a Diadalívhez talált vissza, addig Petőfi Sándor Váchoz való kötődését Morzsa kutya és tyúkanyó vasútállomás mellett elhelyezett szobra juttatja eszünkbe.

20210703_135924.jpg

Fotó: a tulipános lány

Petőfi szülei egy ideig Vácott éltek és a költő gyakran és szívesen látogatta őket ifjú feleségével, Szendrey Júliával együtt. Az egyik ilyen látogatásakor írta meg az Anyám tyúkja című versét.

És hogy miért éppen a vasútállomás?

20210703_140118.jpg

Fotó: a tulipános lány

Feltehetőleg azért, mert az ország első, Budapest és Vác között  1846. július 15-én megnyílt vasútvonalán később maga Petőfi is gyakran utazott. Sőt! Rajongója lett. Olyannyira, hogy ez az élmény ihlette Vasúton című versét, amelyben a technikai forradalom szelétől megrészegülten követeli:

„Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.”

És még egy érdekesség, ha utánaszámolunk: a váci vasút és állomása 175 éves idén júliusban!

Szép és ötletes születésnapi ajándékot kapott.

Morzsa kutya pedig megfogadta gazdája tanácsát és ezentúl barátságban él tovább tyúkanyóval Vácon.

20210703_140126.jpg

Fotó: a tulipános lány

Mária Terézia szobráról itt olvashatsz.

Petőfi Sándor Anyám tyúkja versének sorait pedig itt idézheted föl.

 

Kolodko szobor Vácott – avagy így tért vissza Mária Terézia

Kolodko megérkezett Vácra is! És hozta magával Mária Teréziát. Természetesen – mint ahogy már megszokhattuk – a szobrász hely- és témaválasztása most sem véletlen.

20210701_133154_copy.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

A Duna-parti ékszerdoboz városka újabb kinccsel gazdagodott, és míg Ferenc József egy függőágyban ringatózik a Szabadság-hídon, addig szépséges dédnagyanyja, Mária Terézia Vácon kerül extázisba, legalábbis ez utóbbi állapotot kapcsolta az óriási népszerűségnek örvendő művész, Mykhailo Kolodko, vagyis Kolodko Mihály legújabb aprócska művéhez.

Kolodko témaválasztása ismét zseniális: hiszen a hagyomány szerint, amikor 1764-ben Mária Terézia a város patrónusaként számon tartott Migazzi Kristóf püspök meghívására családjával Vácra érkezett, nem mert átmenni a helyiek által Kőkapunak nevezett építmény alatt.

Mint ugyanis azt ő maga is megtudta, hazánk, sőt Közép-Európa egyetlen Diadalívét mindössze néhány hét alatt építették fel. És bár tették mindezt az ő tiszteletére, a pozsonyi országgyűlésről hajóval érkező királynő mégis kikerülte azt, mert attól tartott, hogy ráomlik, így az ünneplő tömegben inkább leszállt a kocsiról és gyalog sétált el mellette.

20210701_133136_copy.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

Hazafele azonban – sokak szerint legalábbis –  már nem félt áthajtatni alatta, látván, hogy még mindig áll, de vannak, akik ezt cáfolják és állítják, hogy a királynő végül egyszer sem ment át semmilyen formában sem a Kőkapu alatt.

Hogy a Diadalív elhagyása okozta megkönnyebbülés tükröződik-e Kolodko Mária Teréziájának arcán, netán a nyári hőség szédíti meg (mert ne felejtsük el, valójában is nyáron érkezett meg Vácra és a mini szobra is éppen a napokban került ki), netalántán magától Váctól esik-e eksztázisba, egyelőre éppen olyan rejtély, mint a tényleges áthaladás kérdése.

20210701_132754_copy.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

Az viszont zseniális, hogy az igazi Mária Terézia akár átment, akár nem a Diadalív alatt, miniatűr kiadása végül megtette ezt az utat a szobrász által a facebook oldalára feltöltött videó tanúsága szerint. Kolodko kocsijában ugyanis a királynő pici bronz mása végül csak átutazott a Kőkapu alatt.

Úgyhogy Mária Terézia megkönnyebbülhetett. Mi pedig talán egy újabb történet magját hintettük most el.

A pár napja álló szobornak egyébként éppen a környezetét szépítik, ez további okot ad az örömre.

Vácra pedig, ahol egyébként Mária Terézia és családja is nagyon jól érezte magát, mindenképpen érdemes ellátogatni, hiszen nem véletlenül ékszerdoboz ez a pici város: a Diadalív mellett több olyan látnivaló is van itt, amely egyedülálló Magyarországon, sőt olyan is, ami ritkaságnak számít egész Európában.

De erről egy következő alkalommal írok majd.

Update: Morzsa kutyánk, hegyezd füled...! Újabb Kolodko szobor Vácon!

Extra tipp pedig: ha addig is meglátogatjátok Mária Terézia kicsinyített mását és elsétáltok a Diadalívig, térjetek be egy útba eső cukrászdába, nehogy Ti is megszédüljetek a nagy melegtől! Aztán sétáljatok egy nagyot a Duna-parton!

20210701_125126_copy.jpg

A váciak között oly népszerű Floch cukrászdában (Fotó: a tulipános lány)

6+1 dolog, ami hiányzik Olaszországból

Néhány évig Olaszországban éltem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem folyamatosan, majd végül két évig ingáztam is a két ország között. Nehéz volt elköteleződni. Oda is, ide is. Oda azért, mert az olasz élet lehetősége szembement minden korábbi elképzelésemmel, amelyek szerint is majd egy magyar fiúval itthon, a családom és a barátaim közelében, a szülőföldemen élem le az életem. Ide pedig azért, mert magyar helyett egy olasz férfi talált meg, és az életemnek – ki tudja miért, de legalább egy időre – az övével kellett összefonódnia. Miközben jómagam is valami otthonfélére találtam egy tengerparti kisvárosban a zöldellő olajfák ölelésében.

100_2129.JPG

Valahol.. jó pár éve.. Olaszországban (Fotó: a tulipános lány)

Spoiler: a kapcsolatnak rég vége. Évek óta itthon élek. Jó így. De a kint töltött évek hatottak rám annyira, hogy azért fel tud néha szökni a szemöldököm itthon és olyankor érzem aztán igazán, hogy mennyi és mennyi dolog hiányzik Olaszországból. Különösen, amikor egy hajszálnyi választ el attól, hogy belehúzzanak abba, amitől mindig is menekültem. Amitől – külföldi élet ide vagy oda – talán már genetikailag, születésemtől kezdve elhatárolódtam.

Mindenesetre, amiről most írok, arról nem szoktam beszélni senkinek, ezért itt és most elmondom hát mindenkinek: mi és miért hiányzik – nekem – Olaszországból

1. Tenger

A kint töltött idő alatt kevés olyan nap volt, amikor ne láttam volna tengert. Olyan munkahelyem is volt, ahonnan ráláttam, de amikor nem, akkor is szabadidőmben rendszeresen odabicikliztem. Úgy emlékszem, ritkán fürödtem benne, általában csak leültem és néztem, vagy sétáltam egy nagyot és beszívtam az illatát, miközben hagytam, hogy morajló hullámai a lábaimat simogassák. Mondjuk, gyakran mentem egyedül, és hogy emiatt-e vagy attól, hogy éppen úgy hullámzik, ahogy az ember lelke, a partjain éreztem legtöbbször honvágyat.

Mégis szerettem: hallgatni a hullámok verődését, szép időben figyelni a nyugalmát, vihar előtt a fékezhetetlenségét, nézni a színeit, amelyek minden egyes nap más árnyalatot mutattak. Szerettem érezni az ujjaim között a végtelenségét és benne a békét.

wp_20140827_003.jpg

Naplemente (Fotó: a tulipános lány)

2. Ételek

Ebben nem lesz sok fennkölt, ellenben nagyon is emberi. Mégis mielőtt belevágnék, valamit le kell szögezzek: kint nagyon hiányzott édesanyám főztje, a kelt tésztái és süteményei pedig különösen. Azoknak párja kint semmi nem volt (megjegyzem, itthon sincs). Az olasz sütemények egyszerűbbek. Pogácsa, kuglóf, kakaós csiga nincs, ellenben mentségükre legyen mondva, az egyes tájegységek konyháihoz a magyar sütemények nem is passzolnának egyébként.

De itthon hiányoznak a kinti ízek. Nagyon tudtam szeretni a toszkán és a szicíliai konyhát. Szerettem, hogy úgy mehetek a halashoz, mint itthon a henteshez, hogy a paradicsomok mézédesek és minden zöldségnek íze van. Szerettem kiülni a teraszra, felbontani egy üveg bort és olívaolajba mártani a kenyeret. Szerettem, hogy nem ér meglepetés és csalódás, ha beülök egy helyre és akkor sem, ha otthon felbontom a boltban vásárolt dolgokat. Szerettem, hogy bármelyik kistelepülés bárjába is megyek be, a kávé mindig finom és friss a croissant. 

20190208_094825.jpg

Tipikus olasz reggeli...hogy jól induljon a nap! (Fotó: a tulipános lány)

Sok dologra egy olasz legyint, de arra, hogy mi kerül a tányérjára, arra soha. Soha. Az létkérdés, sőt, annál több: hitkérdés. Vendégként és vendéglátóként egyaránt. És ez fontos! Mert vendéglátósként, és ugyanúgy barátilag vendéglátóként is van egy szint, amit elvárnak maguktól, és ez a szint: a maximum. Na, ez itthon nincs meg. Sokáig arra próbáltam fogni, hogy lehet ez pénzkérdés. De Olaszországban is nagyon sok nehéz sorsú ember él, úgyhogy nem az.  És volt, hogy itthon egy jónak és menőnek tartott helyen rendeltem egy paradicsomos tésztát és olyan volt, amilyet én a legrosszabb állapotomban sem csinálok. Itthon mégis el tudják adni, sok pénzért, mert fancy a hely. Azt hiszem, így mondják. Kint már csődbe ment volna.

Olaszországban már az alapanyagok minőségére sokkal nagyobb hangsúlyt fordítanak, és azt hiszem, ennek (is) köszönhető, hogy sokkal tovább és jobb egészségben él egy átlag olasz egy átlag magyarnál.

3. Minőség

És ha már a minőségnél tartunk. Ez nagyjából mindenre igaz. Nem árulnak gagyit. Ott is akadnak kínai árusok, akik olcsóbban árulják portékáikat, de azok is jól néznek ki. Mert máskülönben nem vennék meg. De az olaszok ügyelnek a termékeik minőségére, az autóktól kezdve az arckrémeken át a sajtig vagy kolbászig.

wp_20140906_005.jpg

Piac (Fotó: a tulipános lány)

Soha nem felejtem el, amikor legkedvesebb barátnőm a családjával egy másik kontinensre repült és Alitáliával utaztak és nemigen volt bizalma az olasz légitársaság felé. Annyit mondtam neki: "nézd, nem tudom az olaszok hogy csinálják, de látni fogod, hogy az elején minden összevisszaságnak tűnik majd, aztán a végén kijön belőle valami tökéletes. Úgyhogy szerintem jó utatok lesz." És amikor landoltak Amerikában, küldött egy üzenetet, amiben csak annyi állt: életem legjobb repülőútja volt.

4. Az utca embere

wp_20150303_022.jpg

Kirakat Veronában (Fotó: a tulipános lány)

Mindig azt mondják: magunkban kell meglelni a békét és nyugalmat. Ez így is van. Jelentem: én tökéletesen jól érzem magam, amikor magamra zárom az ajtót...De amikor hétfő reggel a Nyugati térről próbálok eljutni a Széll Kálmán térig villamossal, az éppen elég idő ahhoz, hogy elvesszen a hétvégén magamban megtalált nyugalom varázsa.

Szóval, amíg nem vonulok el egy erdőbe, vagy az emberek többsége nem találja meg a belső derűt és nem igyekszik annak megfelelően is viselkedni, addig igenis: sajnos hat ránk a másokból kiáradó negatív attitűd.

De van egy kiváló példám: megyek Budapesten az utcán, eszembe jut valami hülyeség, el is mosolygom magam, mire valaki beszól: „Minek örülsz (és ide még betold egy szép magyar káromkodást)?!” Hát a célját elérte, mert utána már nem sok dolognak örültem. Ugyanez Firenzében, csak fordított a történet: szomorú arccal baktatok az utcán, mire egy szép olasz fiú utánam szalad és azt mondja olaszul: "Bella, mosolyogj! Gyönyörű vagy és olyan szép az élet, örülni kell neki, csak rám mosolyogj egyet!" És önkéntelenül is elmosolyodok.

A jó közérzethez (mennyire kifejező ez a szó!) igenis számít, hogy milyen emberek vesznek körül, vagy jönnek veled szembe az utcán. És nem akarom külsőségekre redukálni a kérdést, de úgy kívül, mint belül és fordítva. Olaszországban általában mindenki szépen fel van öltözve. Az olasz férfiak semmivel sem helyesebbek, mint a magyarok, de csinosak, jól öltözöttek. És bizony az olasz nők is vannak olyan szépek, mint a magyarok, mindemellett ízlésesek és ritkán közönségesek. Szóval nem a biológiai adottságokon múlik a látvány. Hanem a  kisugárzás mellett – és meg lehet kövezni – de az öltözködésen, a megjelenésen is. 

Én pontosan tudom, hogy a minőségi ruha sajnos pénzkérdés.

De az ápoltság nem! A higiénia nem. A kedvesség pedig pláne nem.

Egy olasz barátnőm hazaköltözött Budapestről Olaszországba, pedig ott kevesebb és rosszabb munkalehetőségei voltak, mint Budapesten, de azt mondta, itt nálunk annyira rosszak az energiák, hogy attól tart, őt is megmérgezik.

Nagyon sok nagyon jó ember él itthon, tényleg! De nincs olyan reggel, hogy a villamoson, a metróaluljáróban, a vonaton, a pékségben ne futnék bele valakinek a hangulatingadozásába, a káromkodásába, a részegségébe, a kéregetésébe. És lehetek a világ legkiegyensúlyozottabb embere, akkor is nyomaszt engem mások lelki nyomorával napi szinten szembesülni. Ilyenből kint kevesebbet tapasztaltam. És nem azért, mert 500 kilométerrel odébb nincsenek problémák.

(Az pedig már egy külön cikket érdemelne, hogy a társadalmi szolidaritás hiányában komplett rétegeket hagytunk és hagyunk lecsúszni, ahelyett, hogy a kezünket nyújtanánk.)

5. Én magam

Igen. Néha hiányzik az a lány, aki ott tudtam lenni. Még akkor is, ha visszanézve kismillió hibája volt annak a lánynak. Mert ugyan 28-29 évesen azt gondoltam, sokat tudok a világról, azért néhány évvel később már kicsit még többet  (de biztos kevesebbet, mint amennyit még ugyanennyi év múlva fogok).  Lenne, amit ma már másképp csinálnék, másképp reagálnék le bizonyos dolgokat és talán boldogabb is lennék annál, mint aki akkor voltam. Ha az idő múlásának értelme van, az bizonyára ez, hogy talán "okosabbak" leszünk. Szóval jó lett volna a mai eszemmel átélni azokat az éveket. De mégis van valami, ami hiányzik abból a lányból (a napsütötte bőrén és a tíz év mínuszán túl), ez pedig: a szabadsága.

Az a fajta szabadság, ami alatt azt értem: hogy merünk azok lenni, akik vagyunk. És ez nem azt jelenti, hogy külföldön kifordulunk önmagunkból! Mert nyilván nem, mert ha valakinek tartása van, a Marson is tartása lesz, de olyan apróságokban az én esetemben mégis meg tudott nyilvánulni például, hogy Olaszországban fel mertem venni olyan ruhát, amilyet itthon nem.  Végig mertem biciklizni vagy motorozni egy lenge nyári ruhában a városon, amit itthon nem tennék meg, mert magamon érezném azokat a pillantásokat, amelyek azt sugallják, hogy „na, ez a ruha sem erre való!”.

Itthon az a baj, hogy van egy réteg, egy típus, egy instagramot eluraló közeg, akikhez viszonyítva lett mindenki (ez most kicsit sarkos, de azért erős a valóságalapja).  És ha nem adod elő magad, mert mondjuk nem is akarod, akkor annyit érhetsz el, hogy a Pretty Woman ruhavásárlós jelenetét a főváros több területén is újraélheted.  

Szerencsére az olaszok nem centikben és Hilfigerben mérik a nőiességet. Nem mondom, hogy nem számítanak a márkák, mert de, Olaszországban azért eléggé, de nem néznek ki egy társaságból, ha csak egy csinos, de egyszerű ruhában jelensz meg.

Sőt, lehetsz egyszerre szép, okos, kedves, vagy mindezek ellenkezője is, mert akkor is meg fogják látni az értékeidet. Itthon mindig lesz valaki, aki ha szép vagy, azért utál, ha nem, akkor kigúnyol, ha okos vagy, fél tőled, ha kedves, akkor meg biztos hülye. Ha pedig éppen nincs mibe belekötni, kitalál valamit. Nyilván ilyenkor a másik félnél van valami probléma, de egymás bántására ez nem mentség.

És azt hiszem, úgy általában ezen van a hangsúly, ha néhány más országot összevetek a miénkkel, hogy miért élhetőbbek. A becsmérlés hiánya miatt.

Ha pedig hagyják, hogy az legyél, aki vagy és elfogadnak, az felszabadító tud lenni.

wp_20140819_012.jpg

Türkiz, kék, zöld...ugyanaz és mindig más (Fotó: a tulipános lány)

6. Az emberek egymáshoz való viszonya

Kisvárosban éltünk. Színház nem volt. Az hiányzott. Mozi igen. Mondjuk a filmek követhetetlen időrendi sorrendben kerültek bemutatásra. Mégsem unatkoztunk, mert állandóan vacsorázni mentünk! Hetente többször is, barátokhoz, barátokkal, vagy ők jöttek hozzánk. Megvolt az a közösség, amiről én itthoni viszonyok között a nagyszüleimtől vagy a szüleim fiatalkorából hallottam utoljára. Olaszországban, ha barátságot kötsz valakivel (értsd, hosszabban beszélgettek), vacsorázni hív az otthonába és szívét lelkét szó szerint kiteríti eléd. Befogad. Bizalmat szavaz. Nekünk ez a fajta közvetlenség tolakodó lehet, de valójában: átsegít az életen.

A másik dolog, amit kiemelnék az emberek egymáshoz való viszonyában: a „Bello” és „Bella” megszólítás. Ami szépet jelent! Ugyanis az olaszok már vagy úgy köszönnek, hogy "Ciao Bella!" vagy "Ciao Bello" attól függően, hogy nő vagy-e vagy férfi (igen,a férfiak is így köszönnek egymásnak: Szia Szépség), vagy köszönés után, beszélgetés közben legalább egyszer elhangzik:"ma come sei bella!" Magyarul azt jelenti, hogy: milyen szép vagy! Ez nekem furcsa volt sokáig, mert nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy dicsérgessenek, nem is nagyon tudok vele mit kezdeni, zavarba is hoz, mégis – és annak ellenére, hogy pontosan tudja az ember, hogy ezekkel a jelzőkkel mindenkit megtisztelnek –öntudatlanul is, valahol egymás énképét és önbizalmát építik az emberek. Nem lehúzzák, hanem felemelik egymást. Ez nagy szó ám! Tudom, most ötszáz pszichológus, coach és mindenki, aki olvasott már bármilyen önfejlesztő könyvet, rávágja, hogy az embernek az önbizalmát önmagában kell megtalálnia, felépítenie, akármi, de csak azt tudom írni, amit fentebb: hat ránk a külvilág. A környezetünk hat a közérzetünkre.

És arra is utólag jöttem rá, hogy lehetséges az is, hogy mivel válogatás nélkül, még a reálisan nézve legelőnytelenebb külsejű embereknek is el van többször mondva, hogy szépek és okosak, oka lehet annak, hogy nem csupa önbizalom-hiányos ember kering Olaszországban, hanem csupa mosolygós.

Ebből pedig az is kirajzolódik, hogy valahogy ott az emberek jobban örülnek egymás boldogságának, sikereinek, örömeinek. Itthon sajnos sokszor ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Van, hogy ezt még ki is mondják vagy éreztetik. Pedig attól senkinek még nem lett jobb, hogy a másiknak is rossz volt. Egyébként pedig mindenkinek a saját életét kell élnie, nem másét, és mindenki csak a saját életéhez képest léphet előre vagy vissza, mert mindenkinek saját útja van saját történettel. Na, erre viszont nem Olaszországban jöttem rá, ezt már gyerekként is tudtam, de Olaszországban volt, ahol ezt közösségi szinten is megélhettem. És nem faggattak a bajaimról, de örültek az örömeimnek és nem érezték magukat illetékesebbnek a saját életem alakításában nálam

+ 1 A Hit

Hinni persze bárhol lehet, országtól függetlenül. Mégis valami miatt úgy érzem, erre ki kell térjek.

Az olaszok hite mélyen gyökerezik, szerintem velük is születik. Persze, nyilván ott van nekik a Vatikán, ott a Pápa, és a vallás nem épületekhez és ünnepekhez köthető, hanem a mindennapjaik része. A falakon kereszt, a házakban a Madonna, az autókban a visszapillantó tükrökön a rózsafüzér. Betartják a Tízparancsolatot? Nem mindet. De az elsőt igen!

Hisznek. Megkérdőjelezhetetlenül. És én mindig úgy éreztem, hogy talán éppen ezért, de Isten csókolta föld az övék, hogy a Jó Isten szereti őket, mert bár az olaszok tudnak nagyon ravaszak is lenni és csapodárok, de mély a hitük. Vasárnaponként a templomok tele vannak, és igaz, hogy gyakran mászkálnak jobbra-balra a mise alatt, amit nem is értettem, és odaköszöngetnek egymásnak és úgy viselkednek, mint egy rakás rakoncátlan gyerek, de imádják az Istent és Ő is szereti őket.

Még sok mindent tudnék írni, azt hiszem, de nem lesz, aki végigolvassa :) Zárásképpen viszont elmondok még valamit a mindennapok hangulatának fontosságáról.

Másfél éve Anyukámmal elutaztunk pár napra Olaszországba. Nem emlékszem, hogy láttam-e őt valaha annyira felszabadultnak és vidámnak, mint akkor és ott. És azt sem tudom, hogy azóta én magam nevettem-e annyit. Félre ne értsetek, nagyon sok nagyon-nagyon jó ember él itthon. De ritka az a közeg, amelyikbe ne keveredne valaki, aki nehézkes, aki rosszindulatú, bántó szándékú, aki nem felemel, hanem magával ránt másokat is, mert neki ott kényelmes. És sokaknak sajnos a földön megragadni kényelmes. Itthon egy kiegyensúlyozott, ne adj’ ég egy boldog emberrel ritkán tudnak mit kezdeni. Ha nem panaszkodsz, ha nem történik semmi rossz, amin bosszankodni vagy sajnálkozni lehet, ha senki sincs, akit közösen lehet szidni, kevésbé vagy érdekes.

De gondoljunk csak bele, legjobb tudomásunk szerint: egy életünk van. Hogy akarjuk azt leélni? Milyen emberként? Milyen hétköznapokkal, amelyekből az életünk áll össze?

Van egy olasz szó: menefreghista. Azt jelenti: nemtörődöm. Nos, nem tudom, hogy Olaszországban nemtörődömmé vagy bölcsebbé váltam-e, de folyamatosan egyensúlyozok, hogy szó szerint ne akadjak fenn itthon azokon a dolgokon, amelyek megakadályozhatnak. Hogy miben?

Úgy gondolom, bár lehetnek nagy esések, de az életünk végén ki fog rajzolódni, hogy az lejtmenet volt-e vagy hegymenet.  Utóbbi a nehezebb, de másnak nincs értelme, mert fejlődésre születtünk. Emberként. És ha az olaszországi éveimnek volt helye az életemben, az – és erre ezeket a sorokat írva döbbenek rá – minden bizonnyal az volt, hogy azt a fajta mentalitást erősítse bennem, ami fölfele kapaszkodni segít akkor is, amikor mások magukkal rántanának.   

100_2592.JPG

és a tenger felett... (Fotó: a tulipános lány)

Amit egy törött csészétől – és a japánoktól – tanultam

A fogyasztói társadalom kultúrája az új, szép és hibátlan dolgokra épül. Mivel azonban a dolgok természete a folyamatos változás – úgy kívül, mint belül –, ezért történik, hogy ennek el nem fogadása frusztrációt szül. A kintsugi művészete, ha metaforikusan értelmezzük, azonban megtaníthat minket arra, hogy másképp szemléljük életünk repedéseit.

20210417_180027_copy.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

A történet Japánban kezdődött. Valamikor a XV. században, egy akkor élt sógun udvarában, Ashikaga Yoshimasáéban. Ashikaga Yoshimasa nem kitalált személy, hanem valódi szereplője a japán történelemnek. A legenda pedig hozzá és az ő teáscsészéjéhez köti a kintsugi művészetének eredetét.

Történt egyszer ugyanis, hogy Ashikaga Yoshimasa eltörte a kedvenc teáscsészéjét, amelyhez olyannyira ragaszkodott, hogy ahelyett hogy kidobta volna, Kínába küldte megjavíttatni. Vissza is kapta – tán már hajófordultával – de annyira összeeszkábált munkának tartotta a csésze megreparálását, hogy végül japán mesteremberekhez fordult a helyrehozása érdekében. A japán kézművesek aprólékos munkával ragasztották össze a csésze darabjait, a repedéseket pedig arannyal vonták be.  

Így kapott vissza a sógun egy, az eredetinél sokkal értékesebb és minden szempontból egyedi teáscsészét. És állítólag ezután terjedt el a kintsugi művészete Japánban, majd szerte a világon.

goldenbrokennesshotmess.jpg

A kintsugi technikája tehát abban áll, hogy a törött dolgokat összeragasztják, hagyományosan egy japán fa nedvéből készült anyaggal, vagy lakkal, ami egészen addig, amíg meg nem szárad, mérgező. Majd a felesleges anyagot lecsiszolják és arannyal vonják be a törésvonalakat. Ezáltal pedig a régi tárgynál egy erősebb, értékesebb és egy teljesen egyedi műalkotás születik.

A kintsugi szorosan kapcsolódik a japánok wabi sabi szemléletéhez, ha úgy tetszik, életfelfogásukhoz. A wabi sabi egyfajta nézőpont, a japánok szépségről alkotott elképzeléséből ered, amelynek része a tökéletlenség, a mulandóság, az elfogadás. Mint ahogy része a természetesség, az egyszerűség, a letisztultság, az ezekben rejlő elegancia, az idő múlásával kialakuló higgadtság, harmónia.

Ez egy európai embernek könnyen lehet szokatlan, hiszen szembemegy a nyugati, modern világ által képviselt gondolkodással, ami a tökéletességet, a fiatalságot, az újat, a feltűnőt, a harsányat keresi, és ismeri el, mint értékeket, de hihetetlenül felszabadító érzés, amikor az ember rájön, hogy a dolgokat másképpen is lehet szemlélni. Az életet pedig ezáltal a maga teljességében megélni. Részt venni benne ahelyett, hogy az elgondolásainkkal, elképzeléseinkkel lennénk elfoglalva.

Ha belegondolunk, a természet szépségét tökéletesnek látjuk, pedig a fák kérgesek, a virágok elhervadnak, a vizek alatt egyenetlen a talaj, a kavicsok sem egyformák, de mégis: egészében tekintve a harmónia az, amit általa megtapasztalunk és ez az, amit tökéletesnek látunk.

A harmónia és egy bizonyos fajta kiegyensúlyozottság megteremtése az ember önnön életében sem elérhetetlen állapot, csak általában rossz helyeken keressük és nem a megfelelő dolgoktól várjuk a „boldogságot”.

Ebben lehet segítségünkre a kintsugi, ami azt tanítja meg, hogy mindig választhatunk, hogyan döntünk, ha bármilyen szempontból sérülünk. Maradhatunk darabokban, egykori karcmentes életünk romjain ücsörögve. Emígy-amúgy össze is eszkábálhatjuk magunkat a pillanat örömei érdekében, miközben hagyhatjuk, hogy a külső körülmények keserűbbé tegyenek bennünket.

Vagy igen: vállaljuk azt a munkát, ami a darabkák összeragasztásának aprólékosságával jár, időt adunk magunknak és kivárjuk, míg belőlünk is elpárolog minden méreg, minden rossz, hogy aztán a repedéseinket arannyal bevonva a saját élettörténetünktől váljunk egyedivé és értékessé.

Húsvét – az ünnep, ami szavak nélkül is mesél

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Jézus feltámadására emlékezünk ilyenkor és a hagyományok, szokások közül, amelyeket évszázadok, sőt évezredek óta őrzünk, egyik sem esetleges.

easter-4090164_1920.jpg

Mondhatni mindennek, ami húsvétkor körülvesz bennünket, megvan a maga szerepe. És többnyire egy irányba mutat. De kezdjük rögtön magával a szóval: Húsvét. Magyar nyelvünk, mint mindig, most is sziporkázóan kifejező. A húsvét ünnepét megelőző negyven napos böjt lezárulására utal, mely böjt Jézus pusztában töltött negyven napjának emlékét idézi. A böjti időszakban a hívők bűnbánatuk jeléül és megtisztulásuk céljából hagyományosan a húsételek fogyasztásáról mondanak le. Természetesen egyéb káros szokásokról, kísértésekről is le lehet mondani, például a túlzott internetezésről. Hagyományosan azonban húst nem eszünk ilyenkor hamvazószerda napjától (amely napot húshagyó kedd előzi meg) egészen húsvétig, amikor a húsételeket immár ismét magunkhoz vesszük. A húsvét szó tehát maga is a hús magunkhoz vételéből ered, legalábbis a magyar nyelvben. Németül (Ostern) és angolul (Easter) azonban egy ősi germán istennőhöz, Ostarához köthető a húsvét elnevezése, akihez a tavaszi nap-éj egyenlőség és ezzel a tavasz és a természet újjászületésének ünnepe kapcsolódik. Az olasz Pasqua, a spanyol Pascua, vagy a francia Pâques azonban a zsidó húsvétot jelző Pészach, a pászka, tehát a kovásztalan kenyér ünnepének szavából eredeztethető, amikoris – az evangélisták alapján – Jézus utolsó vacsorájára sor került és amely ünnepen áldozzák fel a húsvéti bárányt.

Az ünnepi asztalon tehát nem véletlenül van kiemelt jelentősége a húsételnek, amely hazánkban a húsvéti sonka, de a keresztény országok nagy részében a bárány. A bárány, mint szimbólum természetesen létező dolog nálunk is, annak az oka viszont, hogy itthon az asztalra inkább sertéshús kerül, feltehetőleg – saját következtetés – amiatt van, mert a török hódoltság alatt a magyarok között a sertéshús fogyasztása terjedt el és épült be a konyhakultúrába. Ellenben más – többségében főként a katolikus országokban – az ünnepi asztalra ma is bárány kerül. A bárány bibliai vonatkozása egyértelmű, és nagyon szépen levezethető mind az Ó-, mind az Újszövetségből. Az Ószövetségben a bárány a zsidók áldozata volt az Úrnak. Az egyiptomi kivonulásukat megelőzően az Úr parancsára áldozati bárányt vágtak, húsát elfogyasztották a meghagyott szabályok szerint (ezt egyébként a mai napig ily módon fogyasztják) kovásztalan kenyérrel és keserű salátával együtt, vérét viszont a szemöldökfára és ajtófélfára kenték, így szabadultak meg az egyiptomiakat sújtó tizedik csapástól, az elsőszülöttek halálától. A fáraó ezután bocsátotta őket szabadon, és erre a szabadulásra, az Egyiptomból történő kivonulásra, valamint arra, hogy az Úr megmentette a zsidókat, emlékeznek meg pészachkor.

Az Újszövetség ezt a hagyományt értelmezi újra és ebből az ünnepi körből indul ki. Az utolsó vacsora a kovásztalan kenyér ünnepekor volt tehát és Máté, Márk és Lukács evangéliumában is szó van arról, hogy ilyenkor az asztalra húsvéti bárány kerül. De az Újszövetségben maga Jézus a bárány. Az ő vére és kereszthalála váltja meg az emberiséget a bűneitől.

Az ünnepi asztalon a sonka mellé torma és kalács kerül. A torma a már említett keserű salátát szimbolizálja és könnyfakasztó tulajdonsága révén a szenvedésére emlékeztet. A kalács, mint olyan, azonban már kevésbé kapcsolódik a kovásztalan kenyér ünnepéhez. Hiszen a kalács pont hogy egy foszlós, puha kelt tészta. De a kenyér, mint szimbólum megvan. A utolsó vacsorán, az Újszövetség megkötésekor Jézus kenyeret tör meg, igaz feltehetőleg kovásztalan kenyeret, de mint kenyérféleség a kalács maga Krisztus testét szimbolizálhatja. Mint ahogy a böjt végére is utalhat. Máté evangéliumából kiderül ugyanis, hogy Jézus a negyvennapos böjtje idején a sivatagban nem fogyasztott kenyeret. A háromfonatú kalács az Atya, Fiú, Szentlelket szimbolizálja. De van ahol kerek, lyukas (népiesen: likas) kalács készül, amit régen lakodalmakkor is osztogattak a tátogatóknak. Ez feltehetőleg – mint a köralak általában – a teljességet, egységet, örökkévalóságot szimbolizálja.

Az erős és évezredek óta öröklődő vallási szimbólumok mellett igen határozottan ugrik a képbe egy, a kereszténységhez nem kapcsolódó, de nagyon vidám kísérője az ünnepnek: a nyuszi.

easter-4137021_1920.jpg

(Fotó: pixabay.com)

A nyúl egy pogány jelkép. A már fentebb is említett, tavaszt hozó Ostera istennő szent állata volt. Egy másik elmélet szerint azonban még az is lehetséges, hogy a nyuszi pusztán egy félreértés folytán keveredett bele a húsvéti ünnepkörbe. Utóbbi szerint a németek valójában egy fácánféle madarat szoktak ajándékba adni húsvétkor, aminek a neve: Haselhuhn, röviden Hasel, a nyuszié Hase és lehet valaki ezt értette félre. Egyedül az ausztrálok nem kérnek a nyusziból és itt most gyengébb idegzetűek és gyerekek ne figyeljenek. A kontinensnyi állam lakói az új-zélandiakkal karöltve nem szeretik ugyanis a tapsifülest. Még csoki formájában sem. Így náluk egy bilby nevű állat tölti be a nyúl szerepét – és most a zoológusok se figyeljenek – ami leginkább egy nyúl és patkány nászából született kis valamire hasonlít. De nem is Ausztráliáról lenne szó ugyebár, ha nem tudnának valami egyedi kinézető állattal előrukkolni.

Bárhogy is, mindenhol máshol a nyuszik népszerűsége töretlen, olyannyira hogy ilyenkor még azt is elhisszük nekik, hogy húsvétkor a tojásokat ők potyogtatják.

easter-6137779_1920.jpg

(Fotó: pixabay.com)

Mert ugye a tojásokat húsvétkor a nyuszi tojja. És lehetőleg pirosat. A tojás egyébként a legtöbb kultúrában az újjászületést jelképezi, a piros szín pedig – a keresztény hagyományok szerint – Jézus Krisztus vérét. De van olyan magyarázat is, hogy a főtt tojás kemény héja az Ószövetséget, a belőle kinövő belső rész az Újszövetséget szimbolizálja.

easter-egg-1241960_1920.jpg

(Fotó: pixabay.com)

A tojás, mint olyan, általános és elterjedt szimbólum a világban és a tavasszal, a természet újjászületésével, a termékenységgel, az új élettel, a feltámadással is párhuzamba állítható. A tojásfestésnek tavasszal még Kínában is ősi hagyománya van. A washingtoni Fehér Házban pedig 1878 óta rendezik meg a tojásgurító versenyt az elnök és a first lady részvételével húsvét hétfőjén.  

A tojás tűnik egyébként egy egységes szimbólumnak, vallási hovatartozás nélkül. Mert a tavasz közeledtére, a megújulásra, az újjászületésre emlékeztet. Sok helyen a fákat is színes tojásokkal ékesítik, ez a hagyomány is Németországból, Ausztriából indult hódító útjára és ma már több magyar település is feldíszíti közterein lévő fáit színes tojásokkal, akár közösségi esemény formájában is. De otthonunkban is ünnepi hangulatot varázsolhatunk, ha néhány ágra, aranyesőre vagy egyéb faágakra, barkaágakra színes tojásokat aggatunk.

20210331_093949.jpg

(Fotó: a tulipános lány)

Rengeteg mindent lehetne még írni, a barkáról, az egyes napokról, borról és vízről, szimbólumokról és jelképekről, amelyeket azért kaptunk, hogy valamit megértsünk belőlük és valamit továbbvigyünk.

De az ünnep lényege a megújulásban, az új életben, a reményben keresendő. És hogy azt a templomban, a szabad ég alatt vagy magunkban találjuk-e meg, nem is biztos, hogy számít, míg őszintén keressük.

Áldott Húsvétot! Boldog Nyuszit mindenkinek!

tulips-4895164_1920.jpg

(Fotó: pixabay.com)

Kötelezők Pest-Budán

Budapest fő látnivalóit mindenki ismeri. Vagy legalábbis azt hiszi. Olyan gyakran jönnek velünk szembe képeken, reklámokban, hirdetésekben, az iskolában is tanultuk őket, hovatovább feltehetőleg személyesen is megtekintettük már valamennyit, így könnyen hisszük azt, hogy mindent tudunk róluk. Egyébként biztos vannak ilyen emberek is. Akik mindent tudnak róluk. De átlagembernél a tudás bizony megkopik, ezért most arra biztatlak: gyere velem és fussuk körbe gyorsan Budapestet.

danube-5455661_1920.jpg

Budapestnek vannak olyan alap látnivalói, ahova legalább egyszer mindenkinek el kell látogatnia, mert ezek a helyek tapinthatóvá teszik a történelmünket és segítenek áttekinteni, honnan hová is tart nemzetünk, miközben talán azon is elgondolkodunk, hogy van-e még, megvan-e még bennünk a fejlődni- és építkezni akarás.

Szóval a veszélyhelyzet után, és szigorúan azután, mert most mindenki jobban teszi, ha otthon marad, ragadjatok meg egy történelemkönyvet, egy töritanárt vagy egy idegenvezetőt, és látogassátok meg azokat a helyeket, amelyekre talán most még legyintetek, hogy „ugyan, hiszen mindent tudunk róluk”.

Kezdjük rögtön a Hősök terén.

A Hősök terének megépítése ajándék volt az ország számára, és ez most nem valami magasztos szófordulat, hanem valóban Magyarország 1000 éves születésének alkalmából kezdték el építeni. A Millennium méltó megünneplésének céljából városszerte hatalmas építkezések folytak ugyanis. A munkálatok azonban elhúzódtak, amely ténynek egy előnye biztosan volt, mégpedig: hogy amiben a tudósok megegyezni nem tudtak, azt eldöntötte a gyakorlatias gondolkodás. Magyarán, mivel 1896-ban kerülhetett sor a millenniumi ünnepségek megtartására, így arra az évre tették hazánk megszületésének 1000. évfordulóját. A honfoglalás dátumát pedig emiatt kötjük ma is gyakran 896-hoz. De lényeg, a lényeg, 1896-ban sor került tehát az országos ünnepségre, aminek a szíve a Városligetben dobogott és pavilonok sokaságában ismerhették meg az akkori „turisták” népünk múltját, jelenét, hagyományait és szokásait. Lényegében véve mindezt egy korabeli expóként kell elképzelni. De hogy az örökkévalóságnak is megmaradjon e jeles eseményből valami, felépült a Hősök tere és annak környezete, amelynek köszönhetően nekünk is lehetőségünk nyílik egy kis történelmi időutazásra. A hét vezértől kezdve Gábriel arkangyalon át, hazánk legkiemelkedőbb szereplőinek szobrai előtt végigsétálva megelevenedik előttünk a történelem. Tény, hogy néhány szobor az eredetihez képest cserélődött, hiszen egyik kortól sem állt távol a maga képmására igazítani kicsit a történelmet.

A tér bal oldalán a Szépművészeti Múzeum, jobbra a Műcsarnok van, mögötte a Városliget, ahol a már említett, 1896-ban felállított pavilonokból egy állandósult is, mégpedig Vajdahunyad vára, amely Magyarország legfontosabb építészeti irányzatainak jegyeit hordozza magán, eredetije ugyanis a millenniumi ünnepségekkor a magyar építészet történetét mutatta be.

Bár egy teljes napot is el lehet a Városligetben tölteni, különösen ha akár a múzeumokat, akár az állatkertet vagy a nap végén a Széchenyi fürdőt is meglátogatjuk, azonban ha mégis tovább mennénk, a kötelező irány az Andrássy út legyen.

Az Andrássy út a nevét megálmodójáról, a nagyszerű Andrássy Gyula grófról kapta, akinek emlékét egy tábla őrzi a pesti boulevard elején, vagyis nem a Hősök tere felől, hanem az ellenkező oldalon, a Bajcsy-Zsilinszky útról nyíló szakaszon, ahonnan a városból vezet az út kifele. És figyeljük is meg, hogyha innen a belvárosból haladunk a Városliget felé, egyre inkább kiszélesedik az út, az épületek magassága pedig csökken, mígnem villanegyeddé alakul át ez a gyönyörűen megkomponált magyar Champs-Élysées, amelyet méltán nyilvánítottak a Világörökség részévé 2002-ben. Az alatta futó és a kontinens első földalatti vasútjával együtt, amely szintén a Millenniumi ünnepségekre készült el.

De ugye mi most a Hősök tere felől érkezünk és elérve az Andrássy út végét, fel is sejlik szemünk előtt a Szent István-bazilika kupolája. 

st-istvan-984026_1920.jpg

Szent István Bazilika (Fotó: pixabay.com)

A Bazilika helyén álló domb emberéleteket mentett meg az 1838-as nagy árvíz idején, és a város lakossága hálából állíttatta ezt a templomot. A költségek fedezésére országos gyűjtést szerveztek, de aztán olyan soká tartott az építkezés, hogy volt, aki visszakérte a pénzét. Ez egy kedves és színes kis történet, de azért ennél sokkal-sokkal több kapcsolódik hozzá, amiket a Bazilika falai között sétálva lenne érdemes elmesélni, ha meglátogatjuk. Azt azonban ne felejtsük el, hogy az első királyunkról elnevezett székesegyház esetében, bár a fővárosban van, mégis társszékesegyházról van szó, mely szerepét is csupán 1993 óta tölti be az Esztergomi Bazilika mellett.

Az Andrássy útról ellenben ha nem jobbra, hanem balra kanyarodunk el, Budapest másik, méltán a külföldiek által leglátogatottabb szakrális látnivalójánál találjuk magunkat, a Dohány utcai Zsinagógánál. Felépültekor ez volt a világ (bizony! a világ) legnagyobb zsinagógája. Mára Európa legnagyobbja maradt. Különlegessége a nyilvánvaló építészeti bravúrja, szimbolikája, kulturális- és vallási öröksége mellett, hogy megrendítő módon viseli magán a  zsidóság legsötétebb időszakának lenyomatait, élő emléket állítva ezzel a II. világháború idején elhunyt honfitársainknak. A Zsinagóga esetében egyébként egy épületegyüttesről van szó, többek között a Hősök templomával, múzeummal, emlékparkkal, temetővel együtt, mely utóbbit a szükség hozta létre, hiszen nem szokás Zsinagóga közelében temetőt létesíteni, de a II. világháború alatt a környéken kialakított gettó utcáin heverő áldozatok tömegeit, tényleg szükségből, végül csak itt tudták végső nyugalomra helyezni.

Ugyanennyire megrendítő mementója az embertelenségének a Cipők a Duna-parton, immáron a Parlament épületének közelében.

Nehéz innen területet és témát váltani, de az Országház, vagyis a Parlament épületét mégis megéri körbejárni, még akkor is, ha igazán impozáns látványt a szemközti partról kínál. A szimmetrikus épület két oldalát, amelynek egyikében az alsóház, a másikban a felsőház ülésezett, kupola egyesíti, amely alatt most a Szent Koronát, népünk egységének szimbólumát – a koronázási jelvényekkel egyetemben – őrzik. Sajnálatos módon kevesebb a fa az épület körül, mint egy évtizede volt, de a tér letisztultságát nem lehet elvitatni.

budapest-2386626_1920.jpg

Az Országház (Fotó: pixabay.com)

Viszont mivel az épület maga valóban szemből érvényesül, menjünk is át Budára. Amúgyis a következő kötelező látnivaló a Duna túlpartjára kalauzol bennünket. És vigyázat itt csalok, mert ide most egy téma alá több látnivalót is besuvasztok, hiszen itt konkrétan egy városrészről van szó, ahol bizony a nevezetességek megtekintéséhez legalább fél nap szükségeltetik, mégpedig a Várnegyed bejárásának címszava alatt, ami nem mellesleg 1987 óta a Világörökség része. A Budavári Palota mai formáját a II. világháború okozta rombolás utáni helyreállítási munkálatok eredményeként nyerte el. Érdekes egyébként a palota sorsa, ugyanis minden egyes történelmi tragédia kiégette és lerombolta, de aztán minden egyes alkalommal újjáépült, soha nem teljesen ugyanúgy, de mindig megtartva korábbi énjének lényegét, alkalmazkodva viszont az új világhoz. És mindig a város éke maradt. És itt egy személyes kedvenc, amit ne hagyjatok ki. Bár soha nem gondoltam volna, hogy létezhet majd egyszer kedvenc szobrom a városban, amíg meg nem láttam a Csikós szobrot, amit az újraépített Lovarda elé állítottak fel, vagyis vissza az eredeti helyére, 120 év után.

A Budavári Palota stabilitását, szilárdságát, ahogy a Várhegyet uralja, izgalmasan egészíti ki fővárosunk másik látnivalója, az ég felé szökő, karcsún lebegő alakjával a figyelmet nem kevésbé magára irányítani tudó Mátyás-templom, aminek a hivatalos neve egyébként Budavári Nagyboldogasszony-templom. Légiességhez jobban is illene az igazi neve, de mindenki egykori népszerű királyunk nevén ismeri, ami nem véletlen, hiszen ő volt az, aki a IV. Béla által felépített templomot tovább bővítette, és akinek egyébként mindkét házassága is ebben a templomban köttetett. Királyi koronázó templom egyébként, de végül királyt keveset koronáztak benne, hármat csupán: Károly Róbertet, I. Ferenc Józsefet és IV. Károlyt, utóbbiakat viszont már feleségeikkel, Erzsébettel, illetve Zitával együtt. A templom szépségét tovább növeli az őt csipkéző Halászbástya és a mellette álló Szent István-szobor, valamint a Szentháromság-szobor.

20200512_123757.jpg

Mátyás-templom környezete (Fotó: a tulipános lány)

Miután pedig végigvettük a nevezetességéket, megcsodáltuk a város két oldalát először egybekötő Széchenyi Lánchídat is magában foglaló panorámát, vesszünk el bátran a macskaköves barokk utcácskákban, és képzeljük el milyen lehetett az élet a történelmi városrészben például egy évszázadokkal ezelőtti színes-szagos, kofáktól hangos vásári forgatagban.

Egy szó, mint száz, ha javul a helyzet és újra biztonságban ki lehet mozdulni, járjátok be ezeket a helyszíneket, akár egy idegenvezetővel is, hogy ne csupán épületek mellett sétáljatok el, hanem történeteket is kapjatok melléjük, mert hiszen a történetein keresztül él mindenki. Még egy város is.

Magamról...

... csak néhány gondolat. Álnéven írok, mégpedig azon egyszerű okból kifolyólag, mert azt szeretném, ha a történeteim lennének érdekesek és nem a személyem. Ez amúgy egy régi vágású újságírói hozzáállás, amikor még a sztori volt lényeges és nem te magad. Mint ahogy a Hírek szerelmeseiben is azt mondja Robert Redford a lánynak, hogy a történet a fontos, nem a rúzs.

Eltelt pár év, sokat változott világ, és a rúzs manapság bizony fontosabb.

Voltak is kétségeim egy önálló blog indításával kapcsolatban, mert nem igazán akartam növelni azoknak a felületeknek a halmazát, amelyikben százötvenezredikként én is megjelenek a magam véleményével, és amelyek az embereket egy virtuális valóságban marasztalják elvonva őket a való élettől. Mert én azért inkább küldenék mindenkit könyvet olvasni, bicajozni vagy palacsintát sütni a családdal.  

Ámde lenne mondanivalóm és még céljaim is vannak mellé. Mert bár sokat kell még tanulnom, de azokból, amiket már megtanultam, szívesen mutatnék valamit.

Annak idején újságírónak is azért tanultam, mert meg akartam mutatni az embereknek – és saját magamnak is –, hogy milyen az élet a saját kereteinken túl, hogy hogyan gondolkodnak mások és azt, hogy mennyiféleképpen lehet leélni egy életet. Aztán idegenvezetőnek azért tanultam, hogy adjak egy plusz élményt azoknak az embereknek, akik a félretett pénzükből kikapcsolódni mennek és kapjanak valami információt, egy érdekes mesét, történetet, egy kellemes napot, amire az idők múlásával is jóérzéssel emlékeznek.

Mindig is csodáltam az írókat, színészeket, művészeket, mert megadatott nekik az a semmihez nem fogható öröm, hogy pár órára el tudják feledtetni az emberekkel a bajaikat, gondjaikat, kitárva előttük egy ajtót, amin belépve az élet olyan dimenziójában létezhetünk néhány órán át, ahova csupán a hétköznapokat napról napra ugyanúgy élve nem jutunk el. A könyvek, a színdarabok, a zene, egy jó film, egy kiállítás, a tartalmas interjúk, beszélgetések kiszakítanak a valóságból, hogy aztán, ha szerencsénk van, kicsit más emberként kerüljünk oda vissza. Hosszútávon én is ezt szeretném, segíteni kiszakadni, feledtetni és adni valami jót, valami pluszt. De egyelőre ez most itt a rövidtáv.

Mert  bizony mindemellett a „normális” munkát adó – egyéb területen szerzett – két diplomámból élek.

Ja, és még a névről. A tervezett már foglalt volt. Így maradt a tulipán, mint egykori ovis jelem, a lány az értelemszerű, mert nem vagyok férfi, bár az igazán klassz csavar lenne :)

De  viccet félretéve, úgy gondoltam, ha már a tulipánosládák végsősoron értéket és kincseket rejtenek, akkor bízom abban, hogy a tulipánoslány oldala is azt fog.    

szeretettel,

a tulipános lány

luggage-2136151_1920_1.jpg

 

süti beállítások módosítása