Néhány évig Olaszországban éltem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem folyamatosan, majd végül két évig ingáztam is a két ország között. Nehéz volt elköteleződni. Oda is, ide is. Oda azért, mert az olasz élet lehetősége szembement minden korábbi elképzelésemmel, amelyek szerint is majd egy magyar fiúval itthon, a családom és a barátaim közelében, a szülőföldemen élem le az életem. Ide pedig azért, mert magyar helyett egy olasz férfi talált meg, és az életemnek – ki tudja miért, de legalább egy időre – az övével kellett összefonódnia. Miközben jómagam is valami otthonfélére találtam egy tengerparti kisvárosban a zöldellő olajfák ölelésében.

Valahol.. jó pár éve.. Olaszországban (Fotó: a tulipános lány)

Spoiler: a kapcsolatnak rég vége. Évek óta itthon élek. Jó így. De a kint töltött évek hatottak rám annyira, hogy azért fel tud néha szökni a szemöldököm itthon és olyankor érzem aztán igazán, hogy mennyi és mennyi dolog hiányzik Olaszországból. Különösen, amikor egy hajszálnyi választ el attól, hogy belehúzzanak abba, amitől mindig is menekültem. Amitől – külföldi élet ide vagy oda – talán már genetikailag, születésemtől kezdve elhatárolódtam.

Mindenesetre, amiről most írok, arról nem szoktam beszélni senkinek, ezért itt és most elmondom hát mindenkinek: mi és miért hiányzik – nekem – Olaszországból

1. Tenger

A kint töltött idő alatt kevés olyan nap volt, amikor ne láttam volna tengert. Olyan munkahelyem is volt, ahonnan ráláttam, de amikor nem, akkor is szabadidőmben rendszeresen odabicikliztem. Úgy emlékszem, ritkán fürödtem benne, általában csak leültem és néztem, vagy sétáltam egy nagyot és beszívtam az illatát, miközben hagytam, hogy morajló hullámai a lábaimat simogassák. Mondjuk, gyakran mentem egyedül, és hogy emiatt-e vagy attól, hogy éppen úgy hullámzik, ahogy az ember lelke, a partjain éreztem legtöbbször honvágyat.

Mégis szerettem: hallgatni a hullámok verődését, szép időben figyelni a nyugalmát, vihar előtt a fékezhetetlenségét, nézni a színeit, amelyek minden egyes nap más árnyalatot mutattak. Szerettem érezni az ujjaim között a végtelenségét és benne a békét.

Naplemente (Fotó: a tulipános lány)

2. Ételek

Ebben nem lesz sok fennkölt, ellenben nagyon is emberi. Mégis mielőtt belevágnék, valamit le kell szögezzek: kint nagyon hiányzott édesanyám főztje, a kelt tésztái és süteményei pedig különösen. Azoknak párja kint semmi nem volt (megjegyzem, itthon sincs). Az olasz sütemények egyszerűbbek. Pogácsa, kuglóf, kakaós csiga nincs, ellenben mentségükre legyen mondva, az egyes tájegységek konyháihoz a magyar sütemények nem is passzolnának egyébként.

De itthon hiányoznak a kinti ízek. Nagyon tudtam szeretni a toszkán és a szicíliai konyhát. Szerettem, hogy úgy mehetek a halashoz, mint itthon a henteshez, hogy a paradicsomok mézédesek és minden zöldségnek íze van. Szerettem kiülni a teraszra, felbontani egy üveg bort és olívaolajba mártani a kenyeret. Szerettem, hogy nem ér meglepetés és csalódás, ha beülök egy helyre és akkor sem, ha otthon felbontom a boltban vásárolt dolgokat. Szerettem, hogy bármelyik kistelepülés bárjába is megyek be, a kávé mindig finom és friss a croissant. 

Tipikus olasz reggeli...hogy jól induljon a nap! (Fotó: a tulipános lány)

Sok dologra egy olasz legyint, de arra, hogy mi kerül a tányérjára, arra soha. Soha. Az létkérdés, sőt, annál több: hitkérdés. Vendégként és vendéglátóként egyaránt. És ez fontos! Mert vendéglátósként, és ugyanúgy barátilag vendéglátóként is van egy szint, amit elvárnak maguktól, és ez a szint: a maximum. Na, ez itthon nincs meg. Sokáig arra próbáltam fogni, hogy lehet ez pénzkérdés. De Olaszországban is nagyon sok nehéz sorsú ember él, úgyhogy nem az.  És volt, hogy itthon egy jónak és menőnek tartott helyen rendeltem egy paradicsomos tésztát és olyan volt, amilyet én a legrosszabb állapotomban sem csinálok. Itthon mégis el tudják adni, sok pénzért, mert fancy a hely. Azt hiszem, így mondják. Kint már csődbe ment volna.

Olaszországban már az alapanyagok minőségére sokkal nagyobb hangsúlyt fordítanak, és azt hiszem, ennek (is) köszönhető, hogy sokkal tovább és jobb egészségben él egy átlag olasz egy átlag magyarnál.

3. Minőség

És ha már a minőségnél tartunk. Ez nagyjából mindenre igaz. Nem árulnak gagyit. Ott is akadnak kínai árusok, akik olcsóbban árulják portékáikat, de azok is jól néznek ki. Mert máskülönben nem vennék meg. De az olaszok ügyelnek a termékeik minőségére, az autóktól kezdve az arckrémeken át a sajtig vagy kolbászig.

Piac (Fotó: a tulipános lány)

Soha nem felejtem el, amikor legkedvesebb barátnőm a családjával egy másik kontinensre repült és Alitáliával utaztak és nemigen volt bizalma az olasz légitársaság felé. Annyit mondtam neki: "nézd, nem tudom az olaszok hogy csinálják, de látni fogod, hogy az elején minden összevisszaságnak tűnik majd, aztán a végén kijön belőle valami tökéletes. Úgyhogy szerintem jó utatok lesz." És amikor landoltak Amerikában, küldött egy üzenetet, amiben csak annyi állt: életem legjobb repülőútja volt.

4. Az utca embere

Kirakat Veronában (Fotó: a tulipános lány)

Mindig azt mondják: magunkban kell meglelni a békét és nyugalmat. Ez így is van. Jelentem: én tökéletesen jól érzem magam, amikor magamra zárom az ajtót...De amikor hétfő reggel a Nyugati térről próbálok eljutni a Széll Kálmán térig villamossal, az éppen elég idő ahhoz, hogy elvesszen a hétvégén magamban megtalált nyugalom varázsa.

Szóval, amíg nem vonulok el egy erdőbe, vagy az emberek többsége nem találja meg a belső derűt és nem igyekszik annak megfelelően is viselkedni, addig igenis: sajnos hat ránk a másokból kiáradó negatív attitűd.

De van egy kiváló példám: megyek Budapesten az utcán, eszembe jut valami hülyeség, el is mosolygom magam, mire valaki beszól: „Minek örülsz (és ide még betold egy szép magyar káromkodást)?!” Hát a célját elérte, mert utána már nem sok dolognak örültem. Ugyanez Firenzében, csak fordított a történet: szomorú arccal baktatok az utcán, mire egy szép olasz fiú utánam szalad és azt mondja olaszul: "Bella, mosolyogj! Gyönyörű vagy és olyan szép az élet, örülni kell neki, csak rám mosolyogj egyet!" És önkéntelenül is elmosolyodok.

A jó közérzethez (mennyire kifejező ez a szó!) igenis számít, hogy milyen emberek vesznek körül, vagy jönnek veled szembe az utcán. És nem akarom külsőségekre redukálni a kérdést, de úgy kívül, mint belül és fordítva. Olaszországban általában mindenki szépen fel van öltözve. Az olasz férfiak semmivel sem helyesebbek, mint a magyarok, de csinosak, jól öltözöttek. És bizony az olasz nők is vannak olyan szépek, mint a magyarok, mindemellett ízlésesek és ritkán közönségesek. Szóval nem a biológiai adottságokon múlik a látvány. Hanem a  kisugárzás mellett – és meg lehet kövezni – de az öltözködésen, a megjelenésen is. 

Én pontosan tudom, hogy a minőségi ruha sajnos pénzkérdés.

De az ápoltság nem! A higiénia nem. A kedvesség pedig pláne nem.

Egy olasz barátnőm hazaköltözött Budapestről Olaszországba, pedig ott kevesebb és rosszabb munkalehetőségei voltak, mint Budapesten, de azt mondta, itt nálunk annyira rosszak az energiák, hogy attól tart, őt is megmérgezik.

Nagyon sok nagyon jó ember él itthon, tényleg! De nincs olyan reggel, hogy a villamoson, a metróaluljáróban, a vonaton, a pékségben ne futnék bele valakinek a hangulatingadozásába, a káromkodásába, a részegségébe, a kéregetésébe. És lehetek a világ legkiegyensúlyozottabb embere, akkor is nyomaszt engem mások lelki nyomorával napi szinten szembesülni. Ilyenből kint kevesebbet tapasztaltam. És nem azért, mert 500 kilométerrel odébb nincsenek problémák.

(Az pedig már egy külön cikket érdemelne, hogy a társadalmi szolidaritás hiányában komplett rétegeket hagytunk és hagyunk lecsúszni, ahelyett, hogy a kezünket nyújtanánk.)

5. Én magam

Igen. Néha hiányzik az a lány, aki ott tudtam lenni. Még akkor is, ha visszanézve kismillió hibája volt annak a lánynak. Mert ugyan 28-29 évesen azt gondoltam, sokat tudok a világról, azért néhány évvel később már kicsit még többet  (de biztos kevesebbet, mint amennyit még ugyanennyi év múlva fogok).  Lenne, amit ma már másképp csinálnék, másképp reagálnék le bizonyos dolgokat és talán boldogabb is lennék annál, mint aki akkor voltam. Ha az idő múlásának értelme van, az bizonyára ez, hogy talán "okosabbak" leszünk. Szóval jó lett volna a mai eszemmel átélni azokat az éveket. De mégis van valami, ami hiányzik abból a lányból (a napsütötte bőrén és a tíz év mínuszán túl), ez pedig: a szabadsága.

Az a fajta szabadság, ami alatt azt értem: hogy merünk azok lenni, akik vagyunk. És ez nem azt jelenti, hogy külföldön kifordulunk önmagunkból! Mert nyilván nem, mert ha valakinek tartása van, a Marson is tartása lesz, de olyan apróságokban az én esetemben mégis meg tudott nyilvánulni például, hogy Olaszországban fel mertem venni olyan ruhát, amilyet itthon nem.  Végig mertem biciklizni vagy motorozni egy lenge nyári ruhában a városon, amit itthon nem tennék meg, mert magamon érezném azokat a pillantásokat, amelyek azt sugallják, hogy „na, ez a ruha sem erre való!”.

Itthon az a baj, hogy van egy réteg, egy típus, egy instagramot eluraló közeg, akikhez viszonyítva lett mindenki (ez most kicsit sarkos, de azért erős a valóságalapja).  És ha nem adod elő magad, mert mondjuk nem is akarod, akkor annyit érhetsz el, hogy a Pretty Woman ruhavásárlós jelenetét a főváros több területén is újraélheted.  

Szerencsére az olaszok nem centikben és Hilfigerben mérik a nőiességet. Nem mondom, hogy nem számítanak a márkák, mert de, Olaszországban azért eléggé, de nem néznek ki egy társaságból, ha csak egy csinos, de egyszerű ruhában jelensz meg.

Sőt, lehetsz egyszerre szép, okos, kedves, vagy mindezek ellenkezője is, mert akkor is meg fogják látni az értékeidet. Itthon mindig lesz valaki, aki ha szép vagy, azért utál, ha nem, akkor kigúnyol, ha okos vagy, fél tőled, ha kedves, akkor meg biztos hülye. Ha pedig éppen nincs mibe belekötni, kitalál valamit. Nyilván ilyenkor a másik félnél van valami probléma, de egymás bántására ez nem mentség.

És azt hiszem, úgy általában ezen van a hangsúly, ha néhány más országot összevetek a miénkkel, hogy miért élhetőbbek. A becsmérlés hiánya miatt.

Ha pedig hagyják, hogy az legyél, aki vagy és elfogadnak, az felszabadító tud lenni.

Türkiz, kék, zöld...ugyanaz és mindig más (Fotó: a tulipános lány)

6. Az emberek egymáshoz való viszonya

Kisvárosban éltünk. Színház nem volt. Az hiányzott. Mozi igen. Mondjuk a filmek követhetetlen időrendi sorrendben kerültek bemutatásra. Mégsem unatkoztunk, mert állandóan vacsorázni mentünk! Hetente többször is, barátokhoz, barátokkal, vagy ők jöttek hozzánk. Megvolt az a közösség, amiről én itthoni viszonyok között a nagyszüleimtől vagy a szüleim fiatalkorából hallottam utoljára. Olaszországban, ha barátságot kötsz valakivel (értsd, hosszabban beszélgettek), vacsorázni hív az otthonába és szívét lelkét szó szerint kiteríti eléd. Befogad. Bizalmat szavaz. Nekünk ez a fajta közvetlenség tolakodó lehet, de valójában: átsegít az életen.

A másik dolog, amit kiemelnék az emberek egymáshoz való viszonyában: a „Bello” és „Bella” megszólítás. Ami szépet jelent! Ugyanis az olaszok már vagy úgy köszönnek, hogy "Ciao Bella!" vagy "Ciao Bello" attól függően, hogy nő vagy-e vagy férfi (igen,a férfiak is így köszönnek egymásnak: Szia Szépség), vagy köszönés után, beszélgetés közben legalább egyszer elhangzik:"ma come sei bella!" Magyarul azt jelenti, hogy: milyen szép vagy! Ez nekem furcsa volt sokáig, mert nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy dicsérgessenek, nem is nagyon tudok vele mit kezdeni, zavarba is hoz, mégis – és annak ellenére, hogy pontosan tudja az ember, hogy ezekkel a jelzőkkel mindenkit megtisztelnek –öntudatlanul is, valahol egymás énképét és önbizalmát építik az emberek. Nem lehúzzák, hanem felemelik egymást. Ez nagy szó ám! Tudom, most ötszáz pszichológus, coach és mindenki, aki olvasott már bármilyen önfejlesztő könyvet, rávágja, hogy az embernek az önbizalmát önmagában kell megtalálnia, felépítenie, akármi, de csak azt tudom írni, amit fentebb: hat ránk a külvilág. A környezetünk hat a közérzetünkre.

És arra is utólag jöttem rá, hogy lehetséges az is, hogy mivel válogatás nélkül, még a reálisan nézve legelőnytelenebb külsejű embereknek is el van többször mondva, hogy szépek és okosak, oka lehet annak, hogy nem csupa önbizalom-hiányos ember kering Olaszországban, hanem csupa mosolygós.

Ebből pedig az is kirajzolódik, hogy valahogy ott az emberek jobban örülnek egymás boldogságának, sikereinek, örömeinek. Itthon sajnos sokszor ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Van, hogy ezt még ki is mondják vagy éreztetik. Pedig attól senkinek még nem lett jobb, hogy a másiknak is rossz volt. Egyébként pedig mindenkinek a saját életét kell élnie, nem másét, és mindenki csak a saját életéhez képest léphet előre vagy vissza, mert mindenkinek saját útja van saját történettel. Na, erre viszont nem Olaszországban jöttem rá, ezt már gyerekként is tudtam, de Olaszországban volt, ahol ezt közösségi szinten is megélhettem. És nem faggattak a bajaimról, de örültek az örömeimnek és nem érezték magukat illetékesebbnek a saját életem alakításában nálam

+ 1 A Hit

Hinni persze bárhol lehet, országtól függetlenül. Mégis valami miatt úgy érzem, erre ki kell térjek.

Az olaszok hite mélyen gyökerezik, szerintem velük is születik. Persze, nyilván ott van nekik a Vatikán, ott a Pápa, és a vallás nem épületekhez és ünnepekhez köthető, hanem a mindennapjaik része. A falakon kereszt, a házakban a Madonna, az autókban a visszapillantó tükrökön a rózsafüzér. Betartják a Tízparancsolatot? Nem mindet. De az elsőt igen!

Hisznek. Megkérdőjelezhetetlenül. És én mindig úgy éreztem, hogy talán éppen ezért, de Isten csókolta föld az övék, hogy a Jó Isten szereti őket, mert bár az olaszok tudnak nagyon ravaszak is lenni és csapodárok, de mély a hitük. Vasárnaponként a templomok tele vannak, és igaz, hogy gyakran mászkálnak jobbra-balra a mise alatt, amit nem is értettem, és odaköszöngetnek egymásnak és úgy viselkednek, mint egy rakás rakoncátlan gyerek, de imádják az Istent és Ő is szereti őket.

Még sok mindent tudnék írni, azt hiszem, de nem lesz, aki végigolvassa :) Zárásképpen viszont elmondok még valamit a mindennapok hangulatának fontosságáról.

Másfél éve Anyukámmal elutaztunk pár napra Olaszországba. Nem emlékszem, hogy láttam-e őt valaha annyira felszabadultnak és vidámnak, mint akkor és ott. És azt sem tudom, hogy azóta én magam nevettem-e annyit. Félre ne értsetek, nagyon sok nagyon-nagyon jó ember él itthon. De ritka az a közeg, amelyikbe ne keveredne valaki, aki nehézkes, aki rosszindulatú, bántó szándékú, aki nem felemel, hanem magával ránt másokat is, mert neki ott kényelmes. És sokaknak sajnos a földön megragadni kényelmes. Itthon egy kiegyensúlyozott, ne adj’ ég egy boldog emberrel ritkán tudnak mit kezdeni. Ha nem panaszkodsz, ha nem történik semmi rossz, amin bosszankodni vagy sajnálkozni lehet, ha senki sincs, akit közösen lehet szidni, kevésbé vagy érdekes.

De gondoljunk csak bele, legjobb tudomásunk szerint: egy életünk van. Hogy akarjuk azt leélni? Milyen emberként? Milyen hétköznapokkal, amelyekből az életünk áll össze?

Van egy olasz szó: menefreghista. Azt jelenti: nemtörődöm. Nos, nem tudom, hogy Olaszországban nemtörődömmé vagy bölcsebbé váltam-e, de folyamatosan egyensúlyozok, hogy szó szerint ne akadjak fenn itthon azokon a dolgokon, amelyek megakadályozhatnak. Hogy miben?

Úgy gondolom, bár lehetnek nagy esések, de az életünk végén ki fog rajzolódni, hogy az lejtmenet volt-e vagy hegymenet.  Utóbbi a nehezebb, de másnak nincs értelme, mert fejlődésre születtünk. Emberként. És ha az olaszországi éveimnek volt helye az életemben, az – és erre ezeket a sorokat írva döbbenek rá – minden bizonnyal az volt, hogy azt a fajta mentalitást erősítse bennem, ami fölfele kapaszkodni segít akkor is, amikor mások magukkal rántanának.   

és a tenger felett... (Fotó: a tulipános lány)