Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Jézus feltámadására emlékezünk ilyenkor és a hagyományok, szokások közül, amelyeket évszázadok, sőt évezredek óta őrzünk, egyik sem esetleges.
Mondhatni mindennek, ami húsvétkor körülvesz bennünket, megvan a maga szerepe. És többnyire egy irányba mutat. De kezdjük rögtön magával a szóval: Húsvét. Magyar nyelvünk, mint mindig, most is sziporkázóan kifejező. A húsvét ünnepét megelőző negyven napos böjt lezárulására utal, mely böjt Jézus pusztában töltött negyven napjának emlékét idézi. A böjti időszakban a hívők bűnbánatuk jeléül és megtisztulásuk céljából hagyományosan a húsételek fogyasztásáról mondanak le. Természetesen egyéb káros szokásokról, kísértésekről is le lehet mondani, például a túlzott internetezésről. Hagyományosan azonban húst nem eszünk ilyenkor hamvazószerda napjától (amely napot húshagyó kedd előzi meg) egészen húsvétig, amikor a húsételeket immár ismét magunkhoz vesszük. A húsvét szó tehát maga is a hús magunkhoz vételéből ered, legalábbis a magyar nyelvben. Németül (Ostern) és angolul (Easter) azonban egy ősi germán istennőhöz, Ostarához köthető a húsvét elnevezése, akihez a tavaszi nap-éj egyenlőség és ezzel a tavasz és a természet újjászületésének ünnepe kapcsolódik. Az olasz Pasqua, a spanyol Pascua, vagy a francia Pâques azonban a zsidó húsvétot jelző Pészach, a pászka, tehát a kovásztalan kenyér ünnepének szavából eredeztethető, amikoris – az evangélisták alapján – Jézus utolsó vacsorájára sor került és amely ünnepen áldozzák fel a húsvéti bárányt.
Az ünnepi asztalon tehát nem véletlenül van kiemelt jelentősége a húsételnek, amely hazánkban a húsvéti sonka, de a keresztény országok nagy részében a bárány. A bárány, mint szimbólum természetesen létező dolog nálunk is, annak az oka viszont, hogy itthon az asztalra inkább sertéshús kerül, feltehetőleg – saját következtetés – amiatt van, mert a török hódoltság alatt a magyarok között a sertéshús fogyasztása terjedt el és épült be a konyhakultúrába. Ellenben más – többségében főként a katolikus országokban – az ünnepi asztalra ma is bárány kerül. A bárány bibliai vonatkozása egyértelmű, és nagyon szépen levezethető mind az Ó-, mind az Újszövetségből. Az Ószövetségben a bárány a zsidók áldozata volt az Úrnak. Az egyiptomi kivonulásukat megelőzően az Úr parancsára áldozati bárányt vágtak, húsát elfogyasztották a meghagyott szabályok szerint (ezt egyébként a mai napig ily módon fogyasztják) kovásztalan kenyérrel és keserű salátával együtt, vérét viszont a szemöldökfára és ajtófélfára kenték, így szabadultak meg az egyiptomiakat sújtó tizedik csapástól, az elsőszülöttek halálától. A fáraó ezután bocsátotta őket szabadon, és erre a szabadulásra, az Egyiptomból történő kivonulásra, valamint arra, hogy az Úr megmentette a zsidókat, emlékeznek meg pészachkor.
Az Újszövetség ezt a hagyományt értelmezi újra és ebből az ünnepi körből indul ki. Az utolsó vacsora a kovásztalan kenyér ünnepekor volt tehát és Máté, Márk és Lukács evangéliumában is szó van arról, hogy ilyenkor az asztalra húsvéti bárány kerül. De az Újszövetségben maga Jézus a bárány. Az ő vére és kereszthalála váltja meg az emberiséget a bűneitől.
Az ünnepi asztalon a sonka mellé torma és kalács kerül. A torma a már említett keserű salátát szimbolizálja és könnyfakasztó tulajdonsága révén a szenvedésére emlékeztet. A kalács, mint olyan, azonban már kevésbé kapcsolódik a kovásztalan kenyér ünnepéhez. Hiszen a kalács pont hogy egy foszlós, puha kelt tészta. De a kenyér, mint szimbólum megvan. A utolsó vacsorán, az Újszövetség megkötésekor Jézus kenyeret tör meg, igaz feltehetőleg kovásztalan kenyeret, de mint kenyérféleség a kalács maga Krisztus testét szimbolizálhatja. Mint ahogy a böjt végére is utalhat. Máté evangéliumából kiderül ugyanis, hogy Jézus a negyvennapos böjtje idején a sivatagban nem fogyasztott kenyeret. A háromfonatú kalács az Atya, Fiú, Szentlelket szimbolizálja. De van ahol kerek, lyukas (népiesen: likas) kalács készül, amit régen lakodalmakkor is osztogattak a tátogatóknak. Ez feltehetőleg – mint a köralak általában – a teljességet, egységet, örökkévalóságot szimbolizálja.
Az erős és évezredek óta öröklődő vallási szimbólumok mellett igen határozottan ugrik a képbe egy, a kereszténységhez nem kapcsolódó, de nagyon vidám kísérője az ünnepnek: a nyuszi.
(Fotó: pixabay.com)
A nyúl egy pogány jelkép. A már fentebb is említett, tavaszt hozó Ostera istennő szent állata volt. Egy másik elmélet szerint azonban még az is lehetséges, hogy a nyuszi pusztán egy félreértés folytán keveredett bele a húsvéti ünnepkörbe. Utóbbi szerint a németek valójában egy fácánféle madarat szoktak ajándékba adni húsvétkor, aminek a neve: Haselhuhn, röviden Hasel, a nyuszié Hase és lehet valaki ezt értette félre. Egyedül az ausztrálok nem kérnek a nyusziból és itt most gyengébb idegzetűek és gyerekek ne figyeljenek. A kontinensnyi állam lakói az új-zélandiakkal karöltve nem szeretik ugyanis a tapsifülest. Még csoki formájában sem. Így náluk egy bilby nevű állat tölti be a nyúl szerepét – és most a zoológusok se figyeljenek – ami leginkább egy nyúl és patkány nászából született kis valamire hasonlít. De nem is Ausztráliáról lenne szó ugyebár, ha nem tudnának valami egyedi kinézető állattal előrukkolni.
Bárhogy is, mindenhol máshol a nyuszik népszerűsége töretlen, olyannyira hogy ilyenkor még azt is elhisszük nekik, hogy húsvétkor a tojásokat ők potyogtatják.
(Fotó: pixabay.com)
Mert ugye a tojásokat húsvétkor a nyuszi tojja. És lehetőleg pirosat. A tojás egyébként a legtöbb kultúrában az újjászületést jelképezi, a piros szín pedig – a keresztény hagyományok szerint – Jézus Krisztus vérét. De van olyan magyarázat is, hogy a főtt tojás kemény héja az Ószövetséget, a belőle kinövő belső rész az Újszövetséget szimbolizálja.
(Fotó: pixabay.com)
A tojás, mint olyan, általános és elterjedt szimbólum a világban és a tavasszal, a természet újjászületésével, a termékenységgel, az új élettel, a feltámadással is párhuzamba állítható. A tojásfestésnek tavasszal még Kínában is ősi hagyománya van. A washingtoni Fehér Házban pedig 1878 óta rendezik meg a tojásgurító versenyt az elnök és a first lady részvételével húsvét hétfőjén.
A tojás tűnik egyébként egy egységes szimbólumnak, vallási hovatartozás nélkül. Mert a tavasz közeledtére, a megújulásra, az újjászületésre emlékeztet. Sok helyen a fákat is színes tojásokkal ékesítik, ez a hagyomány is Németországból, Ausztriából indult hódító útjára és ma már több magyar település is feldíszíti közterein lévő fáit színes tojásokkal, akár közösségi esemény formájában is. De otthonunkban is ünnepi hangulatot varázsolhatunk, ha néhány ágra, aranyesőre vagy egyéb faágakra, barkaágakra színes tojásokat aggatunk.
(Fotó: a tulipános lány)
Rengeteg mindent lehetne még írni, a barkáról, az egyes napokról, borról és vízről, szimbólumokról és jelképekről, amelyeket azért kaptunk, hogy valamit megértsünk belőlük és valamit továbbvigyünk.
De az ünnep lényege a megújulásban, az új életben, a reményben keresendő. És hogy azt a templomban, a szabad ég alatt vagy magunkban találjuk-e meg, nem is biztos, hogy számít, míg őszintén keressük.
Áldott Húsvétot! Boldog Nyuszit mindenkinek!
(Fotó: pixabay.com)
