A mai fotócentrikus világunkban, amikor több száz szelfit lövünk magunkról és még azt is tudjuk másokról, hogyan néznek ki ébredéskor vagy lefekvéskor, smink nélkül vagy a színház bejáratánál pózolva, nem igazán kell semmit a képzelőerőnkre bízni. Mígnem általában azokról, akik ennél többet is felmutattak, vajmi keveset tudunk. Történelmi alakjaink jelentős részének külseje és külleme az idő homályába vész, és csak megmaradt képzeletünk teremthet nekik arcokat.

Vagy mégsem?

Államalapító Szent István királyunk szentté avatására éppen 940 évvel ezelőtt, 1083. augusztus 20-án került sor. Nélküle ki tudja hova sodorták volna népünket a történelem viharai, így az a minimum, hogy kis hazánk születésnapján és az ő emléknapján őrá, államunk alapítójára is vetünk egy hosszabb pillantást, amikor elsétálunk egy-egy róla készült alkotás mellett és hálából - hosszabban elgondolkodva - róla és tetteiről - a sok látványosság közepette -  is megemlékezünk.

De ki jelenik meg lelki szemeink előtt, amikor eszünkbe jut? Milyen ember? Hogy képzeljük el őt? Magas volt és erős? Vékony és szikár? Egy szakállas, idősödő, töretlen hitű ember jelenik-e meg a lelki szemeink előtt, aki országát a Szűzanya oltalmára bízta vagy egy tettrekész, mindenre elszánt fiatalemberé?

Járjuk körbe Budapestet, hogyan is képzelték el mások első királyunkat.

A Hősök terén méltósággal kezdi meg a Millenniumi Emlékmű félköríves oszlopcsarnokában Szent István király nemzetünk nagyjaink sorát.

(Fotó: Pixabay)

Senyei Károly alkotása erős, méltóságteljes férfit ábrázol, aki rettenthetetlen arccal, eltökélt tekintettel emeli magasba az apostoli királyságot jelképező kettős keresztet. A hagyomány szerint az apostoli kettős keresztet, amely Magyarország címerében is látható, ő maga is kapta a koronával együtt II. Szilveszter pápától. Feje felett a szentségére utaló glória, ami egyébként később került oda, még inkább kiemeli kiválasztottságát. Gyönyörű szép alkotás, amely hűen tükrözi egy szilárd államférfi bátorságát és elszántságát.

A Várnegyedben a Mátyás-templom szomszédságában is hasonlóan méltó ábrázolását találjuk István királyunknak, itt már lovon ülve. A szobor Stróbl Alajos, a Szent Istvánt ábrázoló domborművekkel díszített talapzat pedig Schulek Frigyes alkotása.

(Fotó: a tulipános lány)

Mindkét szobor egyébként a millennium, a honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából, az arról való megemlékezésként, ezeréves Kárpát-medencében való itt tartózkodásunk emlékére készült. A vonásai hasonlatosak az előző szoboréhoz, méltóságot és hajthatatlanságot sugároznak. Szilárdságát, amit tükröz, átveszi gyönyörű lova is, aki szintén nyugodtan áll, gazdája jelentőségének teljes tudatában. De itt már egy idősebb uralkodót képzelt el a művész.

Nem így a Gellért-hegyen álló szobor esetében, ahol első királyunkat fiatalon láthatjuk. Kő Pál alkotása egy ifjú, inkább bizonytalan fiatalember képét rajzolja elénk, lova mellett állva, aki mintha szintén kicsit kérdőn nézne rá. 

Az ifjú István egy templom makettet tart a kezében, és révetegen, kissé bizonytalanul bámul maga elé. Ez sem véletlen és meglepődni sem szabad. István huszonöt éves kora körül kérte és kapta meg a koronát, kezdte meg államalapító és egyházszervező tevékenységét, és rakta le mai egyházmegyéink alapjait, a püspökségeket.

Gyönyörűen bezár egyébként a kör ezzel a három alkotással is, mert Szent István munkásságát, feltételezhető személyiségét és vívódásait, belső utazásait, fejlődését, uralkodóvá és államférfivá érését ez a három köztéri szobor remekül mintázza.

A Gellért-hegyen a nagy lépések megtétele előtt álló, bizonyára eltökélt, de ennek ellenére nyilván és okkal kétségekkel is küszködő ifjú, majd a Hősök terén álló érett, megedzett férfi után a Budai Várban lován ülő, az életet megélt, talentumait többszörösen befektető uralkodó mindannyiunkat emlékeztethet arra, hogy valahonnan jövünk és valahova tartunk, de a kettő közötti utat - a hitünk erejével - mi építjük ki magunknak.